Gumipókozni jó!
Na, ott hagytam el, hogy elindultam Kaposvárra. Péntekhez képest meglepően hamar kivergődtem a városból, úgyhogy meg tudtam állni egy kicsit a Balatonnál. A boglári strandon épp egy srác fárasztott valami anyabálnát. Legalábbis anyabálnának tűnt, amíg kb. félórai fárasztás után ki nem szákolta az 1 kiló 38 dekás tükörpontyot (mert egyből lemérte). Jó, mondjuk én is a fárasztást élveztem a legjobban, amíg horgásztam. Szóval harminc éve.
Épp ma találtam meg anyámnál a régi horgászigazolványom, miközben ’80-as évekbeli relikviák után kutattam a könyvbemutatóhoz. Van benne fogási napló, és egy kifakult pecsét, ami igazolja, hogy horgászismeretekből sikeresen beszámoltam. Majd jól megmutatom május 17-én a Mozsár Kávézóban (ez a reklám helye). Ja, és még egy felhúzható, lendkerekes szovjet szakállnyírót is mutatok, amit ’87-ben vettem Leningrádban, pedig még nem is volt szakállam.
Na de érjünk le végre Kaposvárra (a Finito bemutatójára, a szerk.)! A színház parkolójában összefutok a Költőt játszó Kaszás Gergővel, aki megnyugtat, hogy nem lett az évszázad előadása, de azért tisztességesen oda van rakva, már ahhoz képest, hogy négy hetük volt rá. Eddig nem izgultam, de most összeugrik a gyomrom. Pláne, amikor még a rendezővel is összefutok, aki szintén próbál megnyugtatni. A kegyelemdöfést a díszlettervező adja, aki közli, hogy máskor ne írjak ilyen darabot. Mikor megkérdezem, hogy mégis milyen ilyet, kiderül, hogy ilyen rosszat. Vicceset. A vicces egy komoly színházi embernek mindig gyanús. Egy neves rendező-tanár a színművészeti egyetemen előadta, hogy a Finito miatt engem el kéne tiltani a drámaírástól (persze a diákok már másnap visszamondták).
Ilyen felvezetés után az előadás kellemes meglepetés. A játéktér mondjuk tényleg olyan, mintha fenn felejtették volna a tegnapi előadás díszletét, és ebbe állították volna oda a budit. Mert ennyi ezért megmaradt a szerzői instrukciókból: a budi. De ez legalább van, ráadásul működik. Ahogy az előadás is. Kelemen Józsi alkatilag nem egy Blondin, de egy idő után ezt elfelejteti, és nagyszerűen mutatja meg az apatikus munkanélküli hentes lassú eszmélését, ébredező életkedvét és hatalomvágyát. Nagyszerű egyébként Kaszás Gergő is az Új Narratíva Szövetség epebajos vátesz-költőjeként, na meg persze Némedi Árpi, Sarkadi Kiss és a többiek. Csak az a furcsa, hogy nem spékelik meg a darabot saját szövegekkel. Kaposváron ehhez már hozzászokhattam (szerencsére), eddig mindig jó érzékkel és arányban dúsítottak a színészek, ám most ez elmaradt. Talán a verses forma miatt.
Másnap Pécsen várt az igazi meglepetés. Hargitai Iván kábé két hónapja felhívott, hogy megrendezné a Tranzitot a Zsolnay-negyedben, és kéne beszélnünk a szövegről, mert lenne pár kérdése. Mondtam, hogy most nagyon sűrű, de üljünk le nyár elején, akkor majd nyugodtan átbeszéljük. Iván azt felelte, hogy az egy kicsit késő lesz, mivel április végére tervezik a bemutatót. Így aztán nem is tudtunk találkozni, csak párszor beszéltünk telefonon. Elmondta, hogy egy alkalmi társulattal és színművészeti egyetemistákkal csinál happening-szerű megmozdulást a gyárnegyed valamilyen speciális helyszínén. Ezek után meg voltam győződve arról, hogy legfeljebb apropóul fogja használni a darabot. Nem így lett.
A darab első harmadát egy körpanorámás kiállító teremben adták elő, aztán egy stewardess vezetésével levonultunk egy félhomályos hodályba, ahol fekete nejlon csomagok voltak szétszórva a földön. Ezekből születtek meg később az utasok „lelkei”. Bár ez már a harmadik bemutatója a darabnak, most először született méltó ellenpárja a tudatos-verbális résznek, mivel ezek a fizikai színházas és bábos színészhallgatók egy teljesen autonóm (test)nyelven mesélték tovább a történetet. Az egészet tovább emelte Pejcsik Péter ironikus kortárs operája. Pejcsik egyébként maga kísérte végig az előadást egy szál csellóval, majd a végén vezényelte is a gyerekkórust. Merthogy az is volt. Megnyílt a hátsó fal, és ott állt fehér ruhában egy csomó gyerek, és énekeltek egy dalt a halál pillanatát kísérő kémiai folyamatokról. Katartikus volt. De tényleg.
Másnap lejöttem a fellegekből, és szétszereltem egy ágyat az unokahúgom Nefelejcs utcai albérletében. Már az is nagy sikerélmény volt, hogy sikerült darabokra szednem az ágyat, de igazán az töltött el büszkeséggel, mikor gumipókok segítségével sikerült masszívan rögzítettem az ágykeretet a tetőcsomagtartóhoz. Mindezt egy napfényes csütörtök délelőtt a Nefelejcs utcai pinceborozó bejárata előtt dohányzó szakemberek kritikus pillantásainak kereszttüzében. Az én munkám általában nagyon absztrakt, a fizikai részét mindig más végzi el. Uramisten, néha olyan jó valami kézzelfoghatót csinálni!
A képek forrása sorrendben:
vatera.hu
kaposvarmost.hu
prae.hu
index.hu (c. Barakonyi Szabolcs)
A netnapló korábbi részét itt olvashatjátok!
