Hátha szembejön valaki, akit én rajzoltam

Kérdésstaféta – Dániel Andrással

cimkék: #Pagony

Új játékot találtunk ki. Legnépszerűbb szerzőink, illusztrátoraink ezúttal egymást kérdezik. Olyan kérdéseket tesznek fel, amelyeket személyesen nem volt alkalmuk megkérdezni, és vagy esetleg nem merték. Elsőként Dániel András állt a kör közepére – érdemes elolvasni, ezek a kérdések nekünk sosem jutottak volna eszünkbe.

Harcos Bálint:
A kuflik tudnak arról, hogy te rajzolod őket? És ha lehetne, melyiküket tanítanád meg rajzolni?

Természetesen nem tudnak. Egyébként simán lehet, hogy mi is rajzolva vagyunk, csak mi sem tudunk róla... Kisgyerekkoromban volt egy olyan sejtésem, hogy amiket én otthon a füzetembe lerajzolok, azok attól kezdve igaziból léteznek odakint a világban. Kint az utcán aztán figyeltem az embereket, hátha véletlenül szembejön egy olyan, akit én rajzoltam. Olykor felismerni véltem némelyiket... Most a kuflikkal kezd hasonló érzésem kialakulni: ahogy a rajzfilm kapcsán kezdenek tőlem független, önálló életet élni. Ott vannak a könyvek lapjain, de közben kint a világban is tesznek-vesznek a segítségem nélkül...





Berg Judit:

Melyik szereplődbe írtad/rajzoltad bele saját magadat legjobban? Mik a közös vonások?

Szokták mondani, hogy az író a történetei minden szereplőjébe így vagy úgy beleírja magát. Ez valószínűleg igaz lehet. Én ugyan meséket írok, de ezek szerintem inkább szólnak az óperencián innenről, mint a túlról. Vagy inkább arról, hogy a túl is itt van... Szóval, valószínűleg kiolvasható belőlük valami abból, ahogy én a világhoz viszonyulok. Arra sosem törekszem, hogy valamelyik szereplőmet afféle alteregónak használjam. Ennek ellenére nyilván vannak a történeteimben olyan figurák, akiknek a személyisége közelebb áll az enyémhez a többinél. Amikor ezt megkérdezik, mindig a neurotikus, sokat hezitáló (és, a látszat ellenére: intelligens!!!) Fityircet mondom. DE VAJON MIÉRT?!

Vadadi Adrienn:
Hogyan lett a Kuflikból mozifilm?

A legelejénél nem voltam jelen, de úgy tudom, hogy a KEDD Stúdió vezetője, M. Tóth Géza keresett egy olyan könyvsorozatot, amiből esetleg rajzfilm készülhetne. Valamiért a kuflikra esett a választása. Talán varázsgombát evett aznap reggelire, vagy ilyesmi... Én innentől voltam része a történetnek. Az előkészítés elég hosszas folyamat volt, sok kisérletezés meg egyeztetés során születtek meg a figurák rajzfilmes változatai. Ez már a kezdettől nagyon izgalmas munka volt – ahogy a folytatás is az lett! Érdekes tapasztalat látni, hogy egy könyv számára írt történet miként alakul át filmmé, hogy történik a fordítás a két nyelv között. A kuflikról szóló rajzfilmekből eddig 13 epizód készült el. Ezek többféle módon kerülnek forgalmazásra. Elsőnek – ahogy ez a Bogyó és Babóca filmeknél is történt – a KEDD Stúdió mozifilmnek összefűzve mutatta be a sorozatot, illetve a 13-ból 11 epizódot. A moziváltozatban az epizódokat vicces átvezető jelenetek kötik össze, hogy filmszerűbb legyen a hatás. Úgyhogy az Egy kupac kufli csak némi jóindulattal nevezhető valódi mozifilmnek – de ki ne lenne jóindulatú egy kupac kuflival?! De egyszer majd nagyon szívesen írnék róluk egy igazi egészestés történetet!

Tasnádi István:
Az abszurd és a nonszensz mintha kikopott volna a felnőtt irodalomból. Tervezed-e, hogy kifejezetten felnőttek számára készítesz könyvet?

Azt hiszem egyáltalán nem vagyok egy rendes és igazi gyerekíró, pont azért, mert sokszor és szándékosan kibeszélek a szövegből a felnőtt olvasóknak. Néha csak azért, hogy őket is szórakoztassam valamivel, ám időnként mondani is próbálok nekik valamit. Nem lehetetlen, hogy egy napon eljutok oda, hogy eltolódnak az arányok, és írok egy rendes felnőtt könyvet (amiben majd kibeszélek a szövegből a gyerek olvasóknak, haha). Az abszurd és a nonszensz szerintem nem kikopott a magyar irodalomból, inkább sosem volt markánsan jelen. Talán némi bizalmatlanság veszi körül őket, mintha nem lennének teljes mértékben szalonképesek. Egy-egy szerző itt-ott művelte vagy műveli őket, de ezek mindig inkább kivételek. De hozzám közel állnak az efféle szövegek, magam is hajlamos vagyok így – fejjel lefele – látni a világot. Szóval, a válaszom: igen. Bár nem tudom, hogy van-e nálunk szabad átjárás a gyerek irodalomból a felnőttbe... Ez majd kiderül.

Molnár T. Eszter:
Mely kortárs képzőművészek művei vannak rád a legnagyobb hatással? Beszűrődik az ő hatásuk a gyerekeknek szánt rajzaidba?

A gyerekeknek készülő rajzaimnak nincsenek kortárs képzőművészeti gyökerei. Ilyen hatások legfeljebb áttételesen jelennek meg a könyveimben. Ez más műfaj. Amit ezekben csinálok, az afféle alkalmazott grafika, inkább áll közel a karikatúra groteszkebb vonalához. (Meg is kapom néha, hogy milyen rondák a rajzaim...) Bár ki tudja meddig rajzolok így! Mostanában kezdem kicsit unni saját magamat, mint rajzolót, úgyhogy ha tudok, lehet, hogy váltani fogok. Ami nem veszélytelen, mert az emberek mindig szeretik azt kapni, amit megszoktak. Persze nem is tehetem meg mindenhol, a kuflikat például nem rajzolhatom más stílusban, mint eddig. Szeretnék a jövőben a képeskönyvekkel egy formailag kisérletezősebb irányba elkanyarodni, több mindent kipróbálni grafikai szempontból is – akkor nagyobb tere adódhat majd a kortárs hatásoknak.
De hogy mondjak kedvenc művészeket is, az ízlésembe, érdeklődésembe sok minden belefér, úgyhogy színes a lista (most csak magyarokat mondok) Roskó Gábortól és Böröcz Andrástól kezdve Gerhes Gáboron és Hecker Péteren át Kis Róka Csabáig és Győrffy Lászlóig. És még sokan mások – ahogy a régi végefőcímeken írták.

Jeli Viktória:
Milyen gonosz mesehőst írnál meg a legszívesebben? Ki lenne ez a figura?

Sokat gondolkoznék ezen, ha egy igazi gonoszos történetet szeretnék írni! Szeretni mondjuk szeretnék, csakhogy milyet – ez a kérdés! Az a helyzet, hogy engem kicsit untat a jön egy gonosz valahonnan, hogy leromboljon -igázzon, -dózeroljon mindent és mindenkit, ám a jók aztán, természetesen az utolsó utáni pillanatban, legyőzik őt. Nyilvánvaló, hogy megvan a maga mesepszichológiai meg a fene tudja milyen funkciója – mégis. Igaz, nem is nekem készülnek ezek a történetek... Bár a felnőtteknek szóló szórakoztató történetek 95 százaléka is pont erről szó, ha akadnak is üdítő kivételek. Nálam eddig ritkán fordulnak elő gonoszok, és ha mégis, akkor nincsenek komolyan véve, mint például a Gombkirály az első Kicsibácsi könyvben. Ami nem azt jelenti, hogy szerintem a világban ne lennének olyan gonoszok, akiket nagyon is komolyan kell venni. (Aktuálisan itt körülöttünk is sertepertél néhány, és serényen rombol, igáz, dózerol.) Úgy gondolom, ha igazán gonoszosat írnék, akkor abban egy szokatlanabb, ambivalensebb figura lenne az antagonista, nem egy afféle egyfunkciós gonosz. Egy hétköznapinak tűnő figura, aki épp a látszólagos hétköznapisága miatt lenne veszélyes. Ha megszületett, szólok!

Kertész Erzsi:
Kedves András, ha egy fenyegető helyzetben összesen tíz perc állna a rendelkezésedre, milyen főszereplőt találnál ki egy vérfagyasztó, ugyanakkor mégis romantikus hangvételű meséhez? Ha nem nagy fáradtság, pár ceruzavonással esetleg le is rajzolhatnád a figurát!

Sosem adok magamnak tíz percnél több időt főszereplők kitalálására, úgyhogy könnyű a feladat! (Nem igaz.) A romantikusan vérfagyasztó mesének talán lehetne egy kezdetben kiszolgáltatott tűnő – nyápic! – és érzékeny lelkű főhőse, akiről idővel kiderül, hogy nagyon is helyén van a szíve. (Még tíz percen belül vagyunk) Lehetne ő egy vámpír sokat látott, és helyzetével felettébb elégedetlen fogkeféje, például. A zilált sörtéjű ifjú reménytelenül szerelmes egy szép, ám beképzelt hajcsattba (talán az egyik ott raboskodó hölgy hajából esett ki?), akit egy napon a vámpír (Lugosi Bélabá megformálásában) fogpiszkálónak kezd használni. Az ifjú elhatározza, hogy megmenti a hölgyet méltatlan helyzetéből, amire vakmerő tervet eszel ki....Na, ez milyen?

Kapcsolódó cikkek