KÖD

Dániel András netnaplója 2.
2012-10-26 - Pagony

Hát, én már alig vártam, hogy megérkezzen végre a második része Dániel András netnaplójának! Tetszik, ahogy hömpölyögnek a mondatok, és egy egészen különleges hangulatú, itt most ugyan egy kissé ködös világba varázsolódok. Matild és Margaréta is megérkezik lassan a Pagonyba, és nem csak András vállán üldögélnek, hanem ott kergetik majd a pöszöket, szöszöket. A hétvégén beköszöntő hidegben olvassátok nagy élvezettel András naplóját. De egy forró tea nagyon ajánlott mellé.

Sétálok át a hídon (Margit), a megszokott, késő délutáni autóforgalom: budaiak araszolnak hazafele Pestről, a járdán lasztminit turisták, biciklisek meg főleg futók: irány a Szigetkör, most ők sportolnak, nem én, előttem egy Tavaszka feliratú lány fut, ha már, akkor miért nem Őszike? Mindezt a HÉV-en írom, két nappal később, a szerelvény most ér ki az alagútból, fent a híd puha, fény áztatta ködben: végleg itt az ősz. Alig egy hét múlva halottak napja, az aluljáróban egy áruházlánc hirdeti hatvankilenc forintért egy életnagyság ötvenszeresére nagyított műanyag temetői mécsest, jutányos ár, valamiért bírom ezeket a fröccsöntött lámpásokat, ilyenkor mindig eszembe jut, hogy venni kéne, csak úgy, hogy legyen, sokszor játszom a gondolattal, amikor meglátom őket a boltban, aztán végül sosem. A halottak napja persze halloween is, nem csak a temetői virágosok, a jelmezkölcsönzők is kaszálhatnak, krizantém kontra lámpástök egy-egy, iksz.
A könyvbemutatót is halloweenhez szervezték a Pagonyban, 31-e, délután öt, mondván, hogy a boszorkányok illenek ehhez, kár, hogy Matild és Margaréta egyáltalán nem ijesztőek, én még esetleg lehetnék: mondjuk Drakula, tudok is egy helyet, ahol még lehet műanyag vármpírfogat kapni, úgy olvasnám a mesét, közben talán olykor hörögnék is egy kicsit, ki tudja, hátha az anyukák bírnák. Lesz majd valami mécseses játék a Szent István parkban a gyerekeknek, részleteket még nem tudok, egyelőre a kirakattal vagyok elfoglalva, hogy milyen legyen, ezt kéne kitalálnom. Fejben megy is, csak közben elromlott a digitális rajztáblám, hiába húzkodom rajta a tollat, nem történik semmi. Így jár, aki. Tehát gyakorlatilag munkaképtelen vagyok, gyorsan kerítenem kell egyet kölcsönbe, majd Sárától elkérem az övét, ezért jó, ha az ember olyan tárgyakat vesz a gyerekeinek, amiket maga is használ: szükség esetén einstandolhat egyet. Nyáron is volt egy ugyanilyen probléma, a könyvet rajzoltam éppen, akkor Máté tábláját kértem kölcsön, hónapokig könyöröghetett, míg végül visszaadtam neki. Közben Kaszásdűlőre ér a vonat, innentől voltaképpen vidéken vagyunk, ha közigazgatásilag nem is, Békásmegyer már csak egy utolsó betonba öntött viszlát, aztán jön az agglomeráció hátsó udvara, a teleszemetelt bozótosok, kertvégi bódék, elhagyott üzemépületek százszor látott filmje, amit valamikor a hatvanas években sorsukra hagyott HÉV megállók osztanak hosszú snittekre. Amit most látunk, az a Csillaghegy című rész, a Peron kocsma teraszán a hideg ellenére is van még élet, nyaranként késő estig tömve emberekkel, mint valami vidám nyaralóhelyen, úgy nézik söreik mellől az elhúzó szerelvényeket, akár folyópartról a kivilágított sétahajókat. Egyszer este direkt azért szálltam le ennél a megállónál, hogy én is megigyak itt egy sört, ne csak mindig a HÉV összekaristolt ablakán át nézzem a kivilágított teraszt, s ha arra nem is volt időm, hogy megtapasztaljam a vasúti menetrend ritmusa és a lerészegedés fokozatossága közti rejtett összefüggéseket, azért gyönyörködtem egy kicsit a söntés amerikai vintázs plakátjaiban, az ajtónak dőlve figyeltem a terasz asztalainál ráérősen beszélgető embereket, ezt a lámpavilágította derűs szigetet a drótkerítések határolta tömegközlekedési senkiföldjén. Most nem szállok le, írnom kell ezt, a Matild és Margaréta jelentős részét is a HÉV-en ülve írtam, nem zavar a zaj meg a nyüzsgés, legfeljebb amikor egy feltúrázott anyuka ül mellém az üvöltő kisgyerekével, úgy elég nehéz figyelni, mármint nem rájuk, a nő egyre hangosabban igyekszik elhallgattatni a lila arccal követelőző gyereket, az persze annál jobban sikít, ilyenkor eszembe jut, mennyire meglepődnének, ha hirtelen rákiabálnék a gyerekre: FOGD MÁR BE, ÖCSI, MESÉT ÍROK!!! Meg még a szerelmespárok, azok a megállás nélkül csókolózós fajták, ülnek a szomszéd ülésen és nem képesek abbahagyni a smárolást, amivel amúgy nincsen baj, csak a vele járó cuppogás ne lenne, attól kikészülök, ahogy a csámcsogástól meg a szürcsöléstől is egyébként, ez nem a korral jár, sose bírtam, alig várom, hogy végre leszálljanak, vagy legalább megszólaljon az egyikük telefonja, és abbahagyják végre egy kicsit.
Ez itt közben már Budakalász Lenfonó, kamaszkoromban itt kellett leszállni, amikor meglátogattam Anyát a valamiért Pomáz névre hallgató, ám nem Pomázon lévő munkaterápiás elmegyógyintézetben, ahol, sietek megjegyezni, ő orvosként dolgozott, szerettem ide járni, volt valami sajátos hangulata a helynek, ami tetszett, sokszor voltam itt, egy hosszú út vezetett az állomásról a Duna felé, ahol a néhány épületből álló telep állt, műhelyek, kórteremek, kultúrszoba, ilyenek maradtak meg az emlékeimben, meg az ünnepek, a karácsonyok például, amelyeket a betegekkel együtt szerveztek az itt dolgozó orvosok meg pszichológusok, emlékszem mindig volt műsor is. Itt dolgozott akkor Éva nagynénje, V. is, azóta régen otthagyta a szakmát, ruhákat tervez, boltja van egy budai bevásárlóközpontban, két napja voltunk náluk látogatóban a Százados úti művésztelepen, családi megemlékezés, egy éve halt meg V. édesanyja, akit pont úgy hívtak, mint Évát, ráadásul voltak évek, amikor egy házban laktak, csak más lakásban, két postaládára volt kiírva ugyanaz a név, a postás persze mindig összekeverte őket, rossz postaládába dobálta be a leveleket. Éva ikrei persze unatkoztak, V. fia azt mondta, van a telepen egy játszótér, menjenek oda, úgy is lett, egy rozzant hintát találtak ott meg egy mászókaszerűséget, a fiúk alig másztak fel rá, az egyik házból kirontott egy mérges öregúr, kiabálva, hogy azonnal tűnjenek onnan, mit képzelnek, az egy szobor!
Közben Pomázra érkezik a HÉV, itt T. barátoméknál voltunk néhány napja, kerti sütés, beszélgetés, T. és felesége, I. is a sajtóban dolgoznak már évtizedek óta, közelednek is rohamtempóban a teljes egzisztenciális összeomlás felé, két éve még együtt dolgoztunk T.-vel egy hetilapnál, onnan a barátság, azóta mindketten szabadúszunk, ami annyit jelent, hogy úszni szabad, legfeljebb ha már nem bírod tovább, megfulladsz, mi mindenesetre még tempózunk elszántan, mit is tehetnénk egyebet.
Ez volt talán az utolsó napos és meleg hétvége, kicsit azért el lehetett felejtkezni a mindennapokról, előkerült T. gyerekkori vasútmodell készlete is, Piko, az unokák kedvéért, akik azért még kicsik az ilyesmihez, alig lehetett kicsavarni a kezükből a mozdonyokat, meg a kartonból ragasztott épületeket, mind hibátlan, endékás dizájn, kész időutazás, bár vicces, hogy az apró állomásépület büféjének, vagy mijének a tapétája ma megint simán ott lehetne bármelyik belvárosi retrókávézó falán, nem lehetetlen, hogy ott is van. Ahogy közeledik Szentendre, egyre sűrűbb a köd, a pomázi síkság eltűnt, néhány hektár fehér semmi van a helyén, akár a fejemben, hiába próbálok gondolkodni, nem megy, pedig ki kellene találnom egy történetet, kérték, hogy kitaláljam, vidám történet kéne, azt mondták, szétnézek hát odabent, a fejemben, hátha ott van, csak nem tudok róla, de nem látok semmit, mindenfelé csak ez a tejszerű a köd, ami ott gomolyog kint is, a végállomás lámpái körül, amikor végre leszállok a szerelvényről és elindulok a Római Sánc utca felé. Most semmi más, csak egy ködbevesző alak vagyok, mármint az állomás felől nézve, gondolom, ahogy elmegyek a bezárt élelmiszerbolt sötét kirakata előtt, a köd egy darabig még nyilván látni enged az utcalámpákról lógó sárgás vattafényben, talán még most is, ahogy keresztben átsietek a már nevében is oly ellentmondásos Vasúti villasoron, na de ebben a pillanatban, amikor befordulok a főútról nyíló szűk kis utcába, hogy ennek segítségével levágjak az útból egy nagyobb kanyart, most majd jól eltűnök, a köd elnyel, hammbekap...