Még egy kupac kufli

Dániel András: A kuflik és a nagy eső; Pagony, 2014

cimkék: #jó könyv #Pagony

Dániel András hihetetlen sebességgel falatja velünk a könyveket. A kuflik és a nagy eső két év alatt a negyedik pagonyos gyerekkönyve, és mindegyik rögtön felismerhetően dánielandrásos. A kuflikkal először az Egy kupac kufliban találkozhattunk tavaly decemberben, de szerencsére nem kellett sokat várnunk ahhoz, hogy megjelenjen a folytatás. – Bánáti Anna ajánlója.

A történet a már előző kötetből megismert hét kufli felvonultatásával kezdődik: Hilda, Valér, Bélabá, Fityirc, Zödön, Pofánka és Titusz nem sokat változtak. Még mindig sok mindenre hasonlítanak, és semmire sem, még mindig szeretnek heverészni és ugrándozni, és még mindig egy kupac oldalába ásott üregekben laktak az elhagyatott réten, amire egy nagy vihar elől menekülve találtak rá. Az előző könyvhöz hasonlóan itt is két mese van egy kötetben.

Az első történetben ismét az eső motívuma kerül a központba. Az esőre elaludni, főként egy jó esős mesére nagyon hangulatos, de ez az eső a mesében sajnos nem áll el, veszélybe sodorva ezzel a kuflikupacot és lakosait. Az alsóbb üregek szép lassan elkezdenek megtelni vízzel, így amikor már Pofánka ürege körül csoportosulnak mind a heten, a kuflik úgy döntenek, útra kelnek és keresnek maguknak egy szárazabb helyet. A rét többi lakosával együtt evezni kezdenek, de kiderül, hogy csupán egy dugaszt kell kihúzni a rét aljából, akárcsak egy kádból, ahhoz, hogy a víz eltűnjön. A fura csónakok, vicces kitalált lények is lenyűgözőek, de ez az egyszerre abszurd és kézenfekvő megoldás teszi fel az ire a pontot.

A második mese a Bújócskázás Világnapját meséli el nekünk. Az összes kuflikról szóló történet közül nekem ez volt a kedvencem, annyira jól visszaadja a mese a gyerekkori bújócskázások hangulatát: valószínűleg mindenki ismeri azt, amikor a félelem átjárja a szívét, mert nem talál időben búvóhelyet, vagy azt az elégedettséget, amit akkor érez, amikor egy olyan búvóhelyre talált rá, amit mintha egyenesen rá szabtak volna. De a legjobb érzés mégis a büszkeség, amit az ember akkor érez, amikor hosszú percek, esetleg órák óta gubbaszt egy helyben, mert senki sem talált rá, pedig már nem csak a hunyó keresi őt, hanem az egész csapat. Bélabá hasonlóan jár a történetben: ő az egyetlen, aki nem tud először elbújni, végül azonban annyira jó helyet talál magának, hogy álomba is szenderül várakozás közben, és csak a horkolásának hangja vezeti el hozzá barátait.

A könyvet a szerző egész oldalas illusztrációi díszítik, Dániel András az előző könyvhöz hasonlóan visszafogott árnyalatokkal dolgozik. A lapok sarkában megjelenő belső poénként visszaköszönő apró repülőket régi ismerősként üdvözöljük, ugyanúgy, ahogy a beszólogatós varázsgombát is. A szöveg és az illusztráció most is kéz a kézben járnak, rengetegszer fordul elő, hogy a képek adják a csattanót, sőt a könyv legviccesebb részét épp egy kép meséli el nekünk.

Az előző könyvhöz képest a szerző sokkal szabadabban bánik az általa kitalált kifejezésekkel. Az olyan szavak, mint a lábascsiga, vicsormókus, borostapók, vakarc, nyihánc, és a kedvencem, ugródudor alapjaiban járulnak hozzá a mesék hangulatának kialakításához.

A kuflik és a nagy esőt kettőtől öt éves korig ajánljuk hivatalosan, de biztos, hogy én is beszerzek belőle egy példányt. Főleg azután, hogy az előző kuflis ajánlómban szinte könyörögtem a folytatásért…

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek