Nem lövöm le a poént!

Lakatos István: A majdnem halálos halálsugár

cimkék: #jó könyv #8-12

Annyi mindent akarok egyszerre mondani erről a könyvről, hogy most hirtelen nem tudom, hol kezdjem. Ha most egy rajzfilmben lennék, valószínűleg nagyon erőlködnék, hogy minden egyszerre jöjjön ki, aminek végeredményeként valami nagyon színes, fényes dolgot köhögnék fel, mint macska a szőrgolyót, majd büszkén rámutatnék: "tádám, ez a véleményem a könyvről". És mindenki tapsolna, mert a felköhögés nyálkás, undorító ténye ellenére az a cucc tényleg jól nézne ki. - Milán ajánlója

Oké, elkezdem a történettel. A főszereplő - Emma - egy kislány, aki egyébként profi tolvaj. Egy Sperhakni nevű gonosztevő a főnöke, akivel a csatornában laknak. Emmának és társainak innen kell az éj leple alatt fellopózni a Nagyvárosba, hogy aztán onnan jól elcsenjenek mindent, ami értékes, majd levigyék a stájszot Sperhakninak. Emma sikeres a szakmájában, de persze minden megváltozik, amikor bezuhan Nikola Tesla laboratóriumába (ahogy az már lenni szokott, ugye). Na, és ekkor kezdetét veszi a fékevesztett agymenés. Csak hogy pár dolgot említsek a folytatásból: zombik, csontváz, eszement találmányok, és egy kiskutyaként viselkedő, üvegburában élő agyvelő. No meg persze maga Tesla, aki mostanában egyre több könyvben jut (fő)szerephez (pl.:http://www.pagony.hu/ garazsvasar-hazafutas).

A könyv kézbevételének pillanatában azonnal felsejlett előttem Neil Gaimantől a Szerencsére a tej (amiről itt írtam korábban), és onnantól kezdve végig ott lebegett a szemem előtt. Nem tudom, hogy ezért a hasonlóságért most meg kellene-e rónom a szerzőt, de ezt elég nehéz volna őszintén megtennem úgy, hogy Lakatos művét simán egy lapon lehet említeni Gaimanével. Frankó. Az illusztráció és a szöveg ugyanúgy tökéletes szimbiózisban él egymással, a poénok ülnek, a sztori izgi, a karakterek viccesek. Plusz pont jár azért, hogy A majdnem halálos halálsugárnak nem csak a szövege, hanem az illusztrációi is Lakatos István keze munkáját dicsérik.

Beszéljünk a karakterekről is! Elsőként persze Emmáról kell szót ejtenem. Talpraesett, kemény csaj, az a fajta, akivel jobb, ha nem kekeckedsz, mert csípőből leiskoláz. Hogy hogyan, arról Barnabást kellene megkérdeznünk - persze akkor, ha volna kedvünk és türelmünk végighallgatni őt. Barnabás ugyanis az a fajta tenyérbemászó, miniatűr öregember, akinek egyetlen szavától elkezd viszketni a tenyerem. Leereszkedően beszél mindenkivel, öltönyben jár és ami a legdurvább: MINDENKIT magáz, még Lőrincet, a nyugodtan üldögélő vízidisznót is. Barnabás és Emma az első pillanattól kezdve utálja egymást, ami a könyv végére enyhülő tendenciát mutat ugyan, de végig egymás vérét szívják. És persze ott van Nikola Tesla, a feltaláló, a maga gyarlóságaival: hisztis, itt-ott depis, és attól retteg, hogy állandóan egy kacsa figyeli őt. De tényleg! Valamint mindenképpen szót érdemel a csontváz, aki Emma hű és kedves kísérője a kaland nagy részében.

Ami pedig a gonoszokat illeti, elég sokszínű a felhozatal. Ahogy már írtam, van zombisereg, akiknek Sperhakni parancsol. Van óriásrobot is, ami önmagában ugyan nem lenne gonosz, csakhogy azt meg Balázs, a világ leggonoszabb koalája irányítja. És az egész gonosz társaság koronájának ékköve Doktor Korv, a címben szereplő majdnem halálos halálsugár atyja. És az a halálsugár nemcsak majdnem halálos, hanem... áhhh, nem akarom lelőni a poént.

Sokat szeretnék még írni erről a könyvről, de valahol úgyis abba kell hagynom, úgyhogy egyelőre ennyit erről: nagyon izgalmas, nagyon vicces, kicsit undorító, kicsit cuki. Várom a folytatást. Majdnem annyira, mint az Óraverzumét (arról pedig itt írtam).

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek