Rozi a nyári égen - a nagy kék matrac
Rozi nyáron Balatonon nyaral, mint sok másik kislány, és persze sokkal vakmerőbb dolgokat szeretne a barátnőjével csinálni, mint amit a szülei megengednek. Ha szeretnétek tudni, hogy mit, olvassatok tovább!
Rozi egy nagy csattanásra ébredt. Felült az ágyban, és álmosan pislogott körbe. Először azt sem tudta, hogy hol van. Aztán rájött, hogy jó helyen van, nagyon is jó helyen, a balatoni faházban, az emeleten, ahol éjszaka olyan hőség volt, hogy fel kellett cipelni a vízözön előtti ventillátort, ami úgy zúgott, mint egy náthás traktor. De mi volt ez a csattanás? BUMM. Rozi az ablak felé nézett. A spaletta volt, a szél ide-oda cibálta, és időnként odacsapta a házfalhoz. Rozi kipattant az ágyból, és az ablakhoz futott. Mekkora szél! A ház melletti fűzfa úgy rángatta előre-hátra roppant hajkoronáját, mint valami őrült rockzenész gitárszóló közben. A nádas hullámzott, egy-egy szélroham szinte lelapította a földre.
- Igazi vitorlás idő! – gondolta Rozi vidáman, igaz, nekik nincs vitorlás hajójuk, viszont van jó nagy matracuk, amire akár négyen is felférnek. - Juli! Juli, gyere, ezt nézd meg!
Juli Rozi osztálytársa, aki pont itt nyaral, illetve nem pont, mert két faluval arrébb, de most átjöhetett pár napra, hogy ne legyen olyan szööööörnyű unalmas itt apáékkal a Balatonon. Juli kipattant az ágyból, és az ablakhoz futott. De ő nem látszott olyan lelkesnek.
- Most akkor ez egész nap így fog fújni? - kérdezte fancsali képpel.
- Kivisszük a matracot! - kiáltotta lelkesen Rozi.
- Dehogy viszitek! - ezt már apa mondta reggelizés közben. - Ekkora szélben nem lehet matracot kivinni.
- De miért?
- Mert befúj benneteket a Balaton közepére, akkor aztán nézhetünk.
- De nem fog befújni! - fogadkozott Juli.
- Apa, lécci! - próbálkozott Rozi, de Apa hajthatatlannak látszott, és Anya is egyetértett vele, ami végképp reménytelenné tette az ügyet.
- Mindjárt lemegyünk, csak elintézek néhány telefont - mondta Apa, és visszakapcsolta a mobilját. Ez annyit jelentett, hogy az a mindjárt legalább egy óra, és addigra már annyira késő lesz, hogy Anya nem fogja engedni a fürdést az UV miatt.
- Nem megyünk a déli napra, gyerekek, majd 4 után - mondta Anya föl sem pillantva a mosogatásból.
- 4 után?! Az nem lehet! És addig itt fogunk punnyadni az árnyékben? - méltatlankodott Rozi, majd a barátnőjéhez fordult - Juli! Te is arra gondolsz, amire én?
Naná, hogy Juli is arra gondolt. Öt perc múlva már a ház mögött lopakodtak, hónuk alatt a nagy, kék matraccal. Kinyitották a kertkaput. Apa még mindig telefonált, Anya pedig Rozi öccsét hajkurászta egy doboz naptejjel és egy pelenkával a kezében. Dani ugyanis ma úgy döntött, hogy soha többé nem tűr meg a testén semmilyen ruhadarabot, és további életét pucéran és szabadon óhajtja eltölteni. Ez pont kapóra jött most Roziéknak, akik feltűnés nélkül surrantak ki a hátsó kapun. Egyenesen a nádasba értek.
Egy kis ösvény vezetett le a stégig. Nem volt könnyű dolguk a nagy, kék matraccal, mert a sás eléggé benőtte az ösvényt, és egyébként is csak libasorban lehetett haladni. A matrac hol beleakadt egy bokor kiálló ágába, hol meg keresztbefordult, ha valamelyik lány éppen fogást váltott rajta, szóval ez most jóval macerásabb volt, mint mikor valami felnőttre bízták a teherhordó rabszolga szerepét. De azért előbb-utóbb mégis csak levergődtek a stéghez. A törülközőket felrakták a korlátra, kibújtak a papucsokból, és a nagy, kék matracot ünnepélyesen vízre bocsátották. Aztán hasra feküdtek rajta, a lábukat belelógatták a vízbe, és pocsolni kezdtek. Egyszerűbb lett volna, ha tolják, de akkor egyből derékig bele kellett volna menni a vízbe. Ez így kicsit lassabb, de kényelmesebb. Tegnap is bekallóztak vele egész a külső horgászstégig, ami egy tábla tanúsága szerint valami Izébizé Károly, dombóvári lakos tulajdona. Csakhogy tegnap nem volt ekkora szél. És ekkora hullámzás. Most akárhogy pocsoltak is a lábukkal, a hullám mindig visszadobta őket a stég lépcsőjéhez.
- Ez így nem fog menni - állapította meg Rozi. - Valamelyikünknek le kell szállni, és tolni a matracot!
- Aha, szerintem is - helyeselt Juli. - Tolsz?
- Miért éppen én?
Ebből aztán komoly vita kerekedett, ami közben észre sem vették, hogy a szél befújta őket a nádasba. Nem volt mit tenni, mind a kettőjüknek le kellett szállni a matracról. A víz alatti nádtorzsák rettentően szúrták a lábukat, másodpercenként kiáltott fel valamelyik, hogy íííí vagy ááá, meg hogy „segítség, pióca”, de végül sikerült kivonszolni a matracot a nyílt vízre.
Abban a pillanatban, mikor kiértek a nádas takarásából, a szél alákapott a matracnak, felemelte az elejét, és majdnem rájuk borította.
- Ugorj rá! Gyorsan! - kiáltott Rozi, és rávetette magát a matracra.
Julcsi ugrott is volna, de egy hullám abban a pillanatban teljesen beterítette, és néhány méterrel arrébb sodorta. Mikor prüszkölve feljött a víz alól, azt látta, hogy Rozi a megbokrosodott matracon lovagol, és megpróbálja újra a vízre nyomni. De egy újabb szélroham belekapott a matracba, és a másik végét is a levegőbe emelte. Rozi úgy lebegett a matracon, mint Aladdin a repülő szőnyegen.
- Juliiiii! - visított Rozi.
- Roziiii! - visított vissza Juli.
- Csinálj valamit! - kiabált Rozi, de Juli nem sok mindent csinálhatott azon kívül, hogy fejhangon tovább visítson: Roziiiii! Ugorj!!!
A szél közben egyre magasabbra emelte a matracot, és Rozinak tényleg ugrania kellett volna. De már túl magasan volt. Hallotta, hogy ha túl magasról ugrik valaki a vízbe, az olyan, mintha betonra esne.
- Na nem, akkor inkább maradok matrac-lovas! - gondolta Rozi, és óvatosan lenézett.
Időközben ugyanis Julinak furcsán lemélyült a hangja, és vagy két oktávról lejjebbről kiabálta már, hogy „Roziiiii”.
- Ja nem, ez Apa ! - pillantott meg Rozi egy rohanó férfialakot, amint lábait a sekély víz fölé emelve, furcsa indiánszökdelésekkel pattogott Juli felé.
A matrac közben nekikoccant egy bárányfelhőnek, és Rozinak kapaszkodnia kellett, hogy le ne pottyanjon. Most már a felhőrétegek fölött lebegett, és egyre-egyre feljebb repítette a szél.
Rozi egy különös repülő alkalmatosságra lett figyelmes. Nem repülőgép volt, mert az alakja inkább egy nagy tányérra hasonlított, és nem húzott csíkot, hanem komótosan lebegett a világűr peremén.
- Ez vagy UFÓ vagy műhold! - gondolta Rozi.
A műholdakról Anyától hallott, amikor éjszakánként a kertbe kifeküdtek hullócsillagra vadászni. Az nyert, aki több hullócsillagot látott, és egyszer némi vita támadt, amikor Rozi hullócsillagnak nézett egy ilyen fényes valamit, amiről kiderült, hogy igazából műhold. A műhold is csak éjszaka látszik, mint a csillagok, csak sokkal erősebb a fénye, és egyenletesen halad az égbolton, viszont sokkal lassabban, mint egy hullócsillag. Az ilyen műholdon keresztül közvetítik a foci VB-t Afrikából, és a mobilhívások is ezen át mennek.
- A mobilhívások! Ha elkapnám, tudnék rajta telefonálni Anyának! - derült fel Rozi, és a lábával kallózni kezdett. Ha a módszer működik a vízben, miért ne működne a levegőben?
És tényleg, a matrac már nem csak felfelé haladt, hanem oldalazva elindult a lebegő tányér felé. Elindult, csakhogy nem eléggé. Rozi akárhogy kapálódzott a lábával, a matrac csak nagyon lassan közeledett a műholdhoz, miközben aggasztó tempóban emelkedett. Amikor egyvonalba értek, Rozi kinyújtott a kezét, de esélye sem volt, hogy elérje a hatalmas tányért. Nem volt más választása, ugrania kellett. És ugrott. Hatalmas csattanással landolt a műhold közepén. Ezzel megvolnánk. Na jó, de hogyan tovább? Rozi körülnézett, de a tányér üres volt. Ha a feje fölé nézett, akkor a nagy, kék matracot látta, amint tovább lebegett a virágűr felé. Ha meg a lába alá nézett…
- Jaj, de fura! - kiáltott fel Rozi. - Egy hármas.
És tényleg, egy hármas számon állt. Ha kicsit arrébb sétált, megpillantott egy hatost, aztán egy kilencest. A kilencesről oldalt lépett. Egy nyolcas.
- Ez egy érintőképernyős billentyű-izé! - kiáltott fel boldogan. - Ezen fel tudom hívni anyát!
És szökdécselni kezdett az égi mobiltelefon számlapján. Először a nullára ugrott, aztán a hatosra, és így tovább, letárcsázta Anya számát. De Anya természetesen foglalt volt.
- Biztos éppen a rendőrséggel beszél, vagy az űrhajós központtal, hogy azonnal küldjenek értem egy mentőosztagot – gondolta Rozi. – Nem baj, akkor hívom Apát.
De Apa nem volt kapcsolható. Ami mégis csak furcsa, hogy kikapcsolja a telefonját, amikor ilyen vészhelyzet van.
- Na nem baj, majd hívom később anyát. Addig legalább tévézek. Most legalább annyit tévézek, amennyit akarok! - gondolta elvetemülten, és keresni kezdte a kapcsolót.
Meg is talált egy nagy ON feliratú gombot. Megnyomta. A tányérról eltűntek a számok, és egy képernyővé változott, amin német nyelvű hírek mentek. Rozi tovább kapcsolt: biliárd. Még tovább: show műsor. Még tovább: ez hihetetlen! A képernyőn a saját balatoni kertjüket látta, rajta a kis faházzal, mellette a fűzfa és az asztal, aminél Anyáék éppen vacsoráztak.
- Ilyen nyugodtan vacsoráznak NÉLKÜLEM?! - döbbent meg Rozi, és tovább vizsgálta a képet.
Anya éppen Dani szájába tömött egy adag tonhalas tésztát, Apa pedig ásványvizet töltött mindenkinek. Juli készségesen tartotta oda a poharát.
- De hát az az én poharam! - kiáltott fel Rozi döbbenten.
Dani mondott valamit, nyilván valami olyan épületes dolgot, hogy „pukidoki” vagy „kakikuki”, amin mindenki nevetett.
- Milyen jól elvannak nélkülem! Milyen JÓL elvannak nélkülem!
Rozi ököllel ütni kezdte a képet. Bumm! Bumm! BUMM! A képernyő felrepedt, aztán ezernyi darabra hasadt. Bum, Bumm, BUMM! A műhold tányérja hangos csattanással két darabra tört. Bumm, bumm, BUMM. Rozi kinyitotta a szemét.
Az ágyban feküdt a balatoni faház emeletén. Mellette Juli szuszogott édesdeden. A vízözön előtti ventilátor kitartóan zúgott-búgott és pörgette ormótlan lapátkerekeit. Bumm, bumm, BUMM. És a szél csapkodta a spalettákat…
2011. június 23., Balatonmáriafürdő-alsó, Sirály utca vége
