Szeretem, ha keverednek a műfajok

Interjú Bán Zsófival

Bán Zsófi író, irodalomtörténész, kritikus, az ELTE BTK amerikanisztika szak docense, és a Vagánybagoly és a harmadik Á - avagy mindenki lehet más című megjelent könyve az első kimondottan gyerekekenek írt meseregénye, tele humorral, iróniával, fontos témákkal, izgalmas karakterekkel.
A szerző elárulja, hogyan született a könyv, és hogy miben más gyerekeknek írni, és hogy milyen gyerekkönyveket szeret - olvass tovább!

- Ez az első gyerekeknek szóló meseregényed. Mi indított a megírására, és honnan merítetted a történet alapját?

- Mint sok más gyerekkönyvszerzőt, engem is a saját gyerekem motivált. Nagyjából harmadikos lehetett (most mindjárt nyolcadikos), amikor együtt kitaláltuk Vagánybagolyt. Szerette a fejből meséket, és szerette ő is alakítgatni a történetet, a figurákat. Ez a Vagánybagoly annyira megtetszett neki, hogy még le is rajzolta, a rajza a könyv belső címlapján látható, úgy éreztük, ott a helye. Aztán sokáig kérlelt, nyaggatott, hogy írjam meg “rendesen”, könyvbe, de nekem mindig épp más megírnivalóim voltak. Úgyhogy amikor tízéves lett, a mesének egy már megírt részét beköttettük, és kapott a születésnapjára egy őspéldányt, azzal az ígérettel, hogy majd jön a többi része is.

Orbán Hanna rajza

Aztán, telt-múlt az idő, és mostanra sikerült befejezni a könyvet. Ő ugyan már árkon-bokron túl van ezen, de velem együtt örül, hogy végül megszületett, amit együtt kezdtünk el. A történetek leginkább a saját iskolás emlékeimből szövődtek (például én is voltam külföldről jött új gyerek, aki még nem tudott rendesen írni magyarul), de persze  belekerültek más elemek is, amelyeket valamiért fontosnak éreztem itt és most beleszőni – mint például az alternatív családmodell, a szegénység, a hajléktalanság vagy egyszerűen a bármilyen másság kérdését. Ezért lett az az alcím, hogy Mindenki lehet más  - hogy lehessen ilyesmiről olvasni, beszélni. Lehessen megfogalmazni olyan dolgokat, amelyek nyilvánvalóan ott vannak az iskoláskorúak mindennapjaiban, látják, hallják, csak nem biztos, hogy van alkalmuk kérdéseket feltenni, beszélni róla, vagy hogy van hozzá nyelvük. De persze mindennek az alapja, hogy végül lehessen együtt nevetni, röhögni, nyeríteni. És ha egymáson, akkor együtt, meg persze saját magukon.

A könyvet ITT tudod megrendelni.

- Miben más gyerekeknek írni, mint felnőtteknek?

- Őszintén szólva ezen nem gondolkodtam, nem volt bennem ilyen elhatározás vagy szándék, hogy most akkor gyerekeknek kell írni, tehát legyen más. A perspektíva nyilván más, mert itt gyerekek a főszereplők, meg egy bagoly, de azt hiszem, az írásmódom alapvető stílusjegyei itt is ugyanúgy megvannak, mint a korábbi fikciós (hogy ne mondjam, “szépirodalmi”) könyveimben. Például a humor, az irónia jelenléte nekem akkor is fontos, ha a téma amúgy komoly (de mi nem komoly?), netán drámai, tragikus. Szeretem, ha keverednek a műfajok, a hangvételek, szeretek mást csinálni, határátlépni, de nem elhatározásból, hanem mert épp az jön. Azt gondoltam, hogy gyerekkönyvet írni is ilyen határátlépés lesz, kicsit féltem is tőle (veszélyes!), de aztán rájöttem, hogy végül is csak folytatom, amit egyébként is csinálok/írok, nem kell “szerepelnem” (ha kell, az régen rossz), íróként saját magam tudok lenni ebben a szövegtipusban is, és akkor megnyugodtam. Mert az alakoskodást úgyis azonnal leveszik a gyerekek, leveszik a gügyögést, a fölülről lefele beszélést. A király, netán királynő a végén mindig meztelen, nem?

- A meseregény tele van izgalmas szereplőkkel, őket kikről mintáztad?

- Vannak kitaláltak, és vannak (részben) létező gyerekekről, tanárokról mintázottak, egybegyúrtak – de szerintem mindenki találkozott már egyikükkel-másikukkal, remélem, rögtön ismerősek/ismerősök lesznek, és az osztály meg az erdő otthonos lesz.

Nagy Norbert illusztrációja

 

- A mesének egészen különleges humora van, mely egy felnőtt olvasó számára is élvezetes. Ezt a humoros hangot hogyan alakítottad ki?

- Szerintem ott van az egyéb írásaimban is, csak írtam tovább, ahogy máskor. Nehezen tudok elképzelni olyan írói világot a magam számára, amelyikből ez hiányzik, fullasztó érzés lenne. Kell a levegő, aludni is nyitott ablaknál szeretek. Elég jól úszom víz alatt (anno a Sportuszodában így tanították az óvodásokat, a mai napig is így úszom legszívesebben, ha lehet, nyitott szemmel), de persze egy idő után elfogy a levegő, és akkor ki kell dugni a fejemet, levegőt kell venni. Nagyjából erre az (élet)érzésre lett felfűzve a tavaly megjelent novelláskötetetem, a Lehet lélegezni! is.

- Ahogy már említetted, a könyvnek fontos eleme a sokszínűség és annak elfogadása. Ezt hogyan és miért szőtted bele a mesébe?

- Mert fontosnak tartom ezt minél korábban természetesként elfogadtatni a gyerekekkel. Hogy ne is legyen kérdés, hogy olyan legyen, mint az anyanyelv, hogy alapból meglegyen. A gyerekeknek amúgy az ilyesmi általában megvan, magától értetődik, egészen addig, amíg a felnőttek (iskola, társadalom) ennek valahogy keresztbe nem tesznek. Mondjuk például a szegregált oktatáspolitika gondolatával, vagy avval, hogy nincs elég támogatás a más képességű gyerekekkel foglalkozni tudó tanárok felvételére, és még hosszan sorolhatnám. De a szociális buborékban élő gyerekeknek sem árt, akik amúgy ritkán találkoznak a sajátjuktól eltérő világban élőkkel. Az efféle homogenitás – noha a szülők többnyire egyfajta védelemnek  szánják – a végén csak kiszolgáltatottá teszi őket, nem tudnak mit kezdeni a tőlük különbözőkkel, amikor végre találkoznak velük. És a “megoldások” többnyire nem szívderítőek. De erről nem ők tehetnek.

- Milyen gyerekkönyveket olvastok, olvastatok a lányoddal régen és ma?

-  Imádtuk az összes Kästner-regényt, főleg Az Emberkéseket meg aA két Lottit, Astrid Lindgrentől a Harisnyás Pippit, a Grimm meséket, Weöres gyerekverseit, a svéd gyerekverseket (a címére nem emlékszem), a Pettson és Finduszt, Durrelltől a Családom és egyéb állatfajtákat, ezt a mai napig hosszabb autóutakon betesszük, és minden alkalommal hülyére röhögjük magunkat rajta (“Fürdésszoba!”), Karinthy Tanár úr kérem!-jét, Janikovszky Éva és Békés Pál könyveit (pl. A kétbalkezes varázsló), Lázár Ervin meséit, és még tudnám a végtelenségig sorolni, rengeteget olvastunk együtt, aztán amikor megtanult olvasni, falta a könyveket, száguldott, egy idő után nem tudtunk lépést tartani a tempójával – ez a mai napig így van, bár most a filmek/videók azért ezt lassítják –, volt persze Harry Potteres korszak, aztán Időfutáros meg krimis/nyomozós időszak, Idődetektívek, most épp a fantasy rulez. A Pozsonyi úti Pagony mellett lakunk, az ott található könyveket többnyire megjelenéskor kiolvassa, olyan is volt, hogy a boltban ő ajánlott könyveket tanácstalan nagyszülőknek az eladók legnagyobb örömére. Végül is egy gyerekkönyvnek az a legjobb cégér, ha gyerek ajánlja.

- És mi volt a te gyerekkori kedvenc olvasmányélményed?

- Ludwig Bemelmans Madeline című könyve (1939), amely (szerintem) egy árvaházban nevelkedő kislányról szól (illetve egyesek szerint egyházi, bentlakásos iskolában, de én mindig úgy olvastam, hogy árvák, és nem derül ki biztosan), Párizsban játszódik, és ha Párizsra gondolok, a mai napig ezek a képek ugranak be; a szerző, aki képzőművész is volt, maga illusztrálta. Egy könyv jól megcsinált képi világa maradandó hatással tud lenni, nemcsak olvasónként, hanem a vizuális kultúrára általában. De ennek a könyvnek a rímbe szedett szövegeit is többnyire a mai napig kívülről fújom - annak idején angolul olvastam, mert angol nyelvű iskolába jártam, de úgy tudom, lefordították magyarra is. “To the tiger in the zoo, Madeline just said: Poo-poo!”



- Hogyan dolgoztatok együtt Nagy Norberttel, az illusztrátorral?  
- Norbi munkáját először két éve, a FISZ-táborban szúrtam ki, ő csinálta az írótábor plakátját.

Rögtön feltűnt a humora, a természetes játékossága, iróniája, tudtam, ő az én emberem. Akkor már tervbe volt véve a könyv a Pagonynál, és legnagyobb örömömre szívesen vették az ötletet, hogy ő legyen az illusztrátor. Norbi nagyon érzi, “hallja” a szöveget, jó füle van a stílusregiszterekhez. Imádom a képein az apró, váratlan részleteket, a képességét, hogy eredeti karaktereket tud rajzolni, a csodás természetábrázolását, és persze a humorát, az iróniáját. Nyitottak vagyunk egymás felvetéseire, értjük egymást. Boldog vagyok, hogy a szerzőtársamnak tudhatom.

- Utolsó és talán legfontosabb kérdés: véleményed szerint mitől lesz szépirodalom egy gyerekkönyv?

- Hogy nem gyerekkönyvként van megírva, hanem irodalomként.



Rendeld meg itt a könyvet!


(A cikk nyitóképe Oláh Gergely Máté fotója.)

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek