Tennivalók váratlan elhalálozás esetére

Everlost - Elveszve élet és halál között

A kamaszkor maga a halál: ezt az alapélményt illusztrálja számos rockbanda vértelen hullasminkje, és erről mesélnek azok a sztorik is, melyek tizenéves hőseik jobblétre szenderülésével veszik kezdetüket. Igazából mindegy is, hogy a felnőttkor határán álló hősnőt egy űrből lezuhant vécécsésze csapja agyon (mint a Haláli hullák tévésorozatában) vagy szellemként életük elvarratlan szálait kell lezárniuk, mint a Láthatatlan vagy a Komfortos mennyország okkult tini-krimijeiben: a lényeg, hogy valaminek vége szakadt, és a kamaszkorú karaktereknek meg kell birkózniuk ennek a törésnek a traumájával, felismerni és elfogadni, hogy van élet a (gyermek)élet után. Nincs ez másképp az Everlostban sem.

Ebből is következik, hogy ez a halál sem Neal Shusterman Skinjacker-trilógiájában, sem a téma megannyi korábbi feldolgozásában, nem az a halál. Nem egy meghaladhatatlan végpont, hanem egy új kezdet, afféle éteri limbó és tiniknek fenntartott purgatórium, túlvilági akadálypálya, aminek célegyenese egy másfajta létezés felé vezet. Ezt az akadálypálya-jelleget az Everlost többféleképpen megerősíti: például a címbeli másvilágon ragadt gyerekeknek („fénylelkeknek”, ahogy a regény hívja őket) hótaposó mintájára gallyakat kell a talpukra kötniük, hogy le ne süllyedjenek a föld középpontja felé – hiszen a lélek, mint az köztudott, anyagtalan, ezért szellemek számára a mi világunk nem nyújt kapaszkodót.






















Nick és Allie a regényindító autóbalesetük után találják magukat Everlostban „zöldlélekként” (vagyis újoncként), így, mint általában a párhuzamos univerzumokba kalauzoló fantasykben, az olvasó velük együtt kezd el ismerkedni a kizárólag szellemgyerekek lakta másvilág hagyományaival és játékszabályaival. Shusterman mitológiaépítéséből a lelkek „süllyedése” csupán az egyik frappáns ötlet, a szerző azt is maradéktalanul kihasználja, hogy Everlost nem a miénktől élesen elválasztott túloldal – mint a Beetlejuice vagy a Csodás álmok jönnek másvilágai –, hanem misztikus hologramként vetül a hétköznapi valóságra, és így nemcsak az itt ragadt gyermeklelkeket, de számos történelmi katasztrófa emlékét is őrzi. Hangozzék látszólag száraz témának, Everlost földrajzának felderítése – a 2001. szeptember 11-én lerombolt ikertornyok épület-kísérteteitől Atlantic City elhagyatott rakpartjáig – Shusterman regényének egyik legérdekfeszítőbb része, mert a felvillantott csipetnyi múlttal rendszerint együtt jár egy csipetnyi groteszk és meghökkentő túlvilági folklór is. De a szellemjárta varázsvidék kettősségében – itt is van, de mégsincs – megint csak felismerhetjük a gyermekkor végének metaforáját, hiszen Everlost éppúgy két világ metszéspontjában áll, mint az örökké tartó pubertásban ragadt lakói.

De ha már az Everlost kettős természeténél tartunk, mindenképp szót kell ejtenünk a hangulatok és témák egyedi vegyítéséről, amellyel Shusterman valóban különleges regényvilágot teremt. Az idősebbeket célzó, leginkább számukra érthető történelmi utalások mellett a regény ugyanis bőséggel merít a mesehagyományokból is. Míg Allie, a hősnő kapcsolata a McGill nevű, gyerekekre vadászó túlvilági rémséggel egyértelmű utalás A szépség és szörnyeteg történetére – ezt a labdát a szerző le is csapja, és egy párbeszédben egyértelművé teszi forrásait –, az örök kamaszlét hol sivár, hol vidámparkszerű tájakon portyázó fiúbandák ötlete a Pán Péterig és az abban szereplő „Elveszett Fiúkig” vezet vissza. Mint J. M. Berrie klasszikusában, vagy Ray Bradbury szintén a megállított idő utáni vágyakozással és annak hátulütőivel borzongató Gonosz lélek közeleg című rémmeséjében, végül az Everlost hőseinek is azzal a kérdéssel kell szembenézniük, hogy ragaszkodnak-e létezésük egy pillanatához, vagy elfogadják, hogy minden félelem és szorongás ellenére olykor muszáj továbblépni az ismeretlenbe.

Az Everlost olyan, mintha Tim Burton vetette volna papírra három évadnyi Odaát megtekintése után: a legnagyobb természetességgel keveredik benne morbiditás és meseiség, a létező történelemre tett utalások és a terebélyes magánmitológia. Bartók Imre fordítása híven adja a szöveg mindkét arculatát, legyen szó akár rajzfilmbe illően groteszk, plafonra függesztett gyerekszellemekkel végrehajtott „bimbamozásról” egy kísértethajó fedélzetén, akár a hírhedt Amityville-kúria hátborzongató atmoszférájának megidézéséről. De akármilyen bizarr és sötét kalandokon terelgeti keresztül Shusterman a hőseit, reménytelenségnek nyoma sincs, hiszen az első oldalaktól egyértelmű, hogy az alagút végén mindenkit ott vár a fény. Csak fel kell nőni hozzá.

- Sepsi László ajánlója -


Tetszett a cikk? Olvass el egy teljesen más szemszögből megírt ajánlót is az Everlostról!

Ha pedig kíváncsi vagy Shusterman egy másik könyvére, a Hawking folyosójára, nézd meg, mi az a 6 ok, amiért biztosan tetszeni fog!


A képek forrása a flickr.com: itt, itt és itt találod őket.

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek