Volt egyszer egy ég
Ezt a mesét a Volt egyszer egy című könyvből adjuk közre, hogy a Színes kréta című blogban található tanítási módszerhez ki tudjátok nyomtatni a feldolgozandó szöveget, ha esetleg nincs meg a könyv.
Volt egyszer egy ég
rajta nagy, dudoros habok, azaz felhők, melyek mintha mind
mumpszosok lettek volna, olyan tokásan ácsorogtak ott, a kék égen.
De azt is mondhatnám, volt egy sárga ég.
De úgy mondom, ahogy volt. Az ég kék volt.
Aztán volt egy föld, olyan, amilyenek a földek, meleg, avagy hideg, kavicsos vagy
omlós; lapos, netán dimbes-dombos, dombos-dimbes. Voltak ők, ketten, két
messzi.
Egész életükben – mondanom sem kell, már nagyon régóta éltek – arra
vágytak, a kék ég és az ilyen-olyan, sokféle föld, nos,
arra vágytak, hogy megfoghassák egymás kezét.
Csak épp annyi időre bár, míg a szemhéj
le-, aztán felrebben: egy szempillantásnyira.
Nyújtotta fáit a föld fölfele, menesztette
az égnek, hadonásztak a lábujjhegyre
álló fák, de nem érték el az
eget. Küldte a tűzoltókat
is a föld, hatalmas
létráikon, küldte már
a kéményei
szélén billegő
kéményseprőket
is, kik közel járnak az ég széléhez. A gólyalábon bukdácsoló cirkuszistákat,
azokat is kérte, bárcsak elérnék a magasban laposkodó eget.
Bizony, mindhiába.
A fák csak nyaldosták a felhők alját, a tűzoltók összegabalyították létráikat
a cirkuszisták gólyalábaival. Lett is nagy kalajmesz, kuszaság.
A kéményseprők csak kuporogtak a kémény szélén, szemükbe húzva kormos sipkáikat,
restellkedve, hogy hát ők, a karikába menő keféikkel, nohiszen, hogy is érhetnének
a magas éghez, bármennyire is ők azok, kik közel járnak az éghez.
Ekkor az ég is, föld is elfáradt a nagy kézkeresésben, a nagy vágyakozásban,
hogy bár szempillantásnyi időre megérintsék egymást, és éltek tovább.
A föld tett-vett, mindenei között. Az ég mosásba kezdett, hétvégi
nagymosáshoz gyűjtötte be dudoros felhőit. Begyömöszölte
őket egy nagy keverített kádba, majd fújtatott, vacskolt,
csepcselt, aztán jól kicsavarta őket, s fölcsiptette
a még csepegő felhőket a szivárványra.
Hullott az ég cseppje, csöpörögve, le, le a földhöz.
Mikor egymáshoz értek, az ég és a föld, az
ég cseppjén keresztül, amit magába szívott
a föld, csend lett, nagy álló csend.
Hallgatott minden, és megnőtt
a boldogság.
