Amikor a könyv önálló életbe kezd
A Pagonynál megjelent És most elmondom, hogyan lifteztem című kötet érdemelte ki idén a legjobban illusztrált magyar gyermekkönyv díját a Hubby – Magyar Gyerekkönyv Fórum 2017-es díjazottjai között. A zsűri értékelése szerint Dániel András egyedülálló módon valósította meg a kép és a szöveg egységét a könyvben, melyben a történet a képek vezetésével, a szövegek kíséretében bontakozik ki.
– Az És most elmondom, hogyan lifteztem című könyved, mellyel a Hubby-díjat nyerted, egy liftezést követ végig, a földszintről a huszadik emeletig, mégpedig úgy, hogy könyv függőlegesen lapozható, mintha az olvasók is a liftben utaznának felfelé. Hogyan alakult ki a könyv egyedi vizuális világa, honnan merítetted az ötletet?
– Engem nagyon érdekel a képeskönyv műfaja. Sok kérdést feltehetünk vele kapcsolatban, és ezekre a kérdésekre különféle érdekes válaszok adhatók. Ilyen például az, hogy amikor egy könyvet olvasunk, akkor igazából egyszerre haladunk előre a történet fikciós és a könyv valódi, fizikai terében. El lehet játszani a gondolattal, hogy egy képeskönyvben miként tud reflektálni egymásra ez a kettő. A liftes könyv ötlete ebből az irányból érkezett. Elképzeltem egy könyvet, amelyben az olvasó együtt mozog a szereplőkkel, a cselekménynek és az olvasásnak ugyanaz a „vektora". Beugrott a lift, mint helyszín – ami végülis egy szoba, ami fel-le halad a benne tartózkodókkal. Úgy gondoltam, hogy lehetne egy történet, ami ezen az egyetlen helyszínen játszódik. Mi, olvasók nem mozdulunk ki ebből az egy térből, a szereplők viszont jönnek-mennek, ahogy haladunk felfelé emeletről emeletre.
– Ha jól tudjuk, előbb általában a szöveget írod meg a könyveidhez, és csak ezt követően készíted el a rajzokat. Viszont ez a könyv olyan erős képi ötletre épül, hogy gyanítjuk, ez esetben másként dolgoztál. Megalapozott a gyanúnk?
– A gyanú ezúttal csak gyanú marad. Ennél a könyvnél is a szöveg volt meg előbb. Nem is lehetett volna másképp, mert nagyon pontosan ki kellett találnom, hogy a lift útja során mikor hányan szállnak ki és be a különféle emeleteken. Itt nem lehetett hibázni, úgyhogy ilyen szempontból még rajzolás előtt nagyon precízen végig kellett gondolni a történetet. Egyébként – még egy ilyen, erős vizuális hatásokra épülő könyv esetében is – nekem a szöveg mindig előbb „érkezik", mint a képi ötletek. Csak akkor állok neki a rajzolásnak, amikor már minden mondat a helyén van. Nem számítva persze azokat az illusztrációkba elrejtett kis kommentárokat vagy vicceket, amelyeket rajzolás közben találok ki.
– Korábbi interjúidból kiderült, hogy a főszereplő kisfiú és közted sok a hasonlóság. Például a te jeled is zöldbab volt az óvodában. Vannak még más titkok elrejtve a könyvben? Esetleg elrejtetted magad a rajzok valamelyikén?
– Azt, amit főhős kisfiú az otthoni öreg liftjükről mesél, amelyet egy lovagkorból itt maradt ládához hasonlít, én is elmondhatnám annak az omladozó bérháznak a felvonójáról, ahol gyerekkoromban laktunk. Olykor álmodom arról a házról – talán ez is egyik ihletője volt ennek a történetnek. Mai felnőtt arcomat viszont nem rejtettem el a könyvben, enélkül is van ott elég bizarr dolog...
– Milyen olvasói visszajelzéseket kaptál a könyvvel kapcsolatban?
– Mindig izgalmas, amikor a könyv, amivel hosszú hónapokon át kettesben élsz, egyszer csak kikerül a világba, és önálló életbe kezd. Ilyenkor mindig szorongok egy kicsit, hogy milyen fogadtatásra talál. Aggódni kezdek, hogy nem volt-e tévedés részemről az egész, hogy tényleg jól sikerült-e, nem csak én képzelem így... Erre a könyvre szerencsére igen jók a visszajelzések, aminek nagyon örülök! A legkedvesebb talán az volt, amit a Könyvfesztiválon egy apuka mondott nekem. Elmesélte, hogy a hatéves kisfia fanatikus liftrajongó, úgyhogy azonnal lecsaptak a könyvre, amikor meglátták egy kirakatban. A kisfiú hihetetlenül boldog volt, hogy végre kap egy képeskönyvet, ami a liftezésről szól. Úgyhogy már egyedül őmiatta is érdemes volt belevágnom!
– Melyik képi gegre vagy a legbüszkébb a könyvben?
– Hát, erre nehéz volna válaszolnom! Meg itt nem is mindig könnyű szétválasztani a képi és szöveges poénokat. Egyébként általában azok a viccek a kedvenceim, amelyekbe óvatlanul, alig észrevehetően belekeveredik egy csipet szomorúság is. Ha megversenyeztetnénk ennek a könyvnek az efféle kis akármicsodáit, akkor mindenképp valahol az élbolyban lenne a gumihallá varázsolt játéktapír, a madár, aki olykor zsiráfnak érzi magát és a krumplifejű kisfiú, aki elárulja, hogy a legjobb barátja egy kockasajt.
