Ügynökök és úttörők
A rendszerváltásról és az azt megelőző politikai, társadalmi közegről könyvet írni nem könnyű, de Mészöly Ágnes (mint mindig) tökéletesen teljesített. Időutazó gimnazistái egy olyan korba lépnek vissza, ami a gyerekolvasónak már történelem, a felnőtt olvasónak pedig talán csak egy gyermekkori emlék. Mi vezet valakit arra, hogy a Kádár-korról írjon gyerekkönyvet? Házkutatás, zánkai úttörőtábor, Bős-Nagymaros.... Olvassátok el, mit mesél a szerző!
Senki sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mondta Hérakleitosz, az ókori görög bölcs. Másodszorra legfeljebb a mekis hamburger ugyanolyan, felmelegítve pedig legfeljebb a krumplileves jó – de akkor miért kellett nekem harmadszorra is időutazós történetet írni?
Elsősorban azért, mert ugyanúgy odavagyok az időutazós dolgokért, mint a könyvbéli Andris. Gyerekkoromban reménykedtem, hogy majd sikerül feltalálnom valami időgépszerűséget, de kiderült, hogy annyira azért mégsem vagyok nagy koponya. Aztán amikor lett egy szuperokos fiam, őt nyaggattam ezzel. Hogy ha majd nagy lesz, akkor… Talán tizenkét éves volt, amikor megígérte, hogy ha sikerül neki, visszajön akkorra, arra a helyre, ahol éppen voltunk. Aztán amikor egy percen belül nem jelent meg, akkor bebizonyosodott, hogy – általa legalábbis, a remény hal meg utoljára – nem lesz feltalálva az a bizonyos masina.
Mert ha az időutazást egyszer feltalálják, az MINDIG fel van találva.
A képzeletet viszont, szerencsére, már réges-rég feltalálták, és nagyon úgy tűnik, sosem megy ki a divatból.
Másodsorban azért tértem vissza az Abszolút Törihez, mert nehezen eresztem el a képzelt barátaim kezét. Martin, Gitta, Betti, Kende meg a többiek számomra tényleg léteznek, és időről-időre jelzik: szívesen belekeverednének valami kalandba megint.
Nos, a magyarázkodás nehezén túl vagyunk… most jöjjön a következő kérdés:
Hogy: miért éppen a Kádár-kor?!
Ennek vannak történelmi és személyes okai.
A mai mindennapjainkat észrevétlenül is meghatározza a történelem. A török hódoltság következményeit talán kevésbé érezzük, mint az ötvenhatos forradalomét, de ezek az események, vagy inkább folyamatok befolyásolják az életünket. Manapság számtalanszor hivatkoznak politikusok és szakértők arra a bizonyos „rendszerváltásra”. Ami előtte volt, és akkor történt – vagy épp nem történt –, a mai napig hat ránk. Ráadásul azok, akik már éltek akkor, óhatatlanul párhuzamokat fedezhetnek fel a késő Kádár-korszak és a jelenkor között.
1983-ban, az Ügynökök és úttörők idejében hatodik osztályos voltam. A májust Zánkán töltöttem, egy úttörővezető-képző táborban. Szerettem az úttörőéletet, bár nem a kommunizmus lelkesített, hanem a közösség és a programok. Mivel még jócskán gyerek voltam, nem vettem észre, hogy repedezik a rendszer öröknek hitt vasbeton-felépítménye, pedig az édesapám már évek óta „Nyugaton” dolgozott, anyukám pedig az ország első pizzázójában „maszekolt”.
(Ismerős? Nem véletlenül. Ancsa, bevallhatom, én vagyok. Még soha nem írtam bele egyetlen könyvbe sem ennyire magamat! Így visszanézve eléggé idegesítő lehettem a hülye walkmanemmel, kvarcórámmal, fényképezőgépemmel… nem is értem, miért nem utáltak az osztálytársaim – utólag is köszi mindenkinek!)
Ám abban az időben egy csomó nagyon fontos dolog is történt. És amikor eldöntöttem, hogy megírom ezt a könyvet, azon kezdtem gondolkodni, mi az, ami nektek, huszonegyedik századi olvasóknak is érdekes lehetne, és elég hamar rájöttem, hogy a Dunára tervezett rémséges és környezetromboló erőmű, a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer valami olyasmi, amihez mindenki kapcsolódni tud.
A történelmi regényírás nulladik lépése az anyaggyűjtés. Bele is fogtam szép lassan a levéltárazásba meg a könyvtárazásba, aztán rájöttem, hogy ennek a korszaknak a szereplői a mai napig itt járnak közöttünk. Sikerült felvennem a kapcsolatot néhány fantasztikus emberrel, akik nemcsak abba egyeztek bele, hogy mesélnek nekem a múltjukról, hanem abba is, hogy szerepelnek, sőt, a SAJÁT NEVÜKÖN szerepelnek majd a könyvben. És ezért nem tudok eléggé hálás lenni.
Titkos szuperhősök, csak szólok.
Vargha János a mai napig szuggesztíven és végtelen lelkesedéssel beszél a Duna-kör munkájáról. Ő volt az, aki felvette a harcot a Dunaszaurusz ellen, aki az első olyan, nagy tömegeket megszólító mozgalom élére állt, ami hosszú évtizedek után először ment sikeresen szembe az akkori hatalommal. Nem túlzás azt állítani, hogy neki köszönhetjük, hogy – ha már a mosoni Duna elveszett az erőmű megépült, első szakasza miatt – megmaradt nekünk a Dunakanyar. Plusz csodálatos kávét főz, és kölcsönadja a kedvenc könyvét. Nem mellesleg megkapta a természetvédelmi Nobel/Oscar díjat. Elég menő, nem?
Hegedűs Judit nevére is emlékezhettek a könyvből. Ő tényleg Solt Ottilia lánya! Ottilia fontos ellenzéki személyiség volt, rengeteget tett a szegényekért, a rendszerváltás után pedig parlamenti képviselőként próbálta megvalósítani mindazt, amiért feláldozta a karrierjét. Judit a levéltárazásban is segített, plusz rengeteg olyan apróságot mesélt, amitől igazán élő lett a történet: külön köszönöm neki, hogy még Betti kutyát és a számtalan macsekot is beleírhattam a könyvbe. Remélem, hogy sikerült méltó emléket állítanom a csodálatos anyukájának.
Serfőző Magdolna, az Inconnu művészcsoport egykori tagja is a bizalmába fogadott. Ha úgy érzitek, hogy félelmetes a házkutatós jelenet, az csak azért van, mert Magdi olyan jól elmesélte a civil ruhás rendőröktől a teafiltereken át a gúnyolódó ügynökig. Óriási szeretettel beszélt mindazokról, akik körülvették őket abban az időben, de nem titkolta azt sem, hogy sok régi barátság tönkrement, amikor az egykor ellenzéki jó barátok a hatalom közelébe kerültek.
Végtelenül hálás vagyok mindhármuknak.
Nem kevesebb köszönet illeti a tesztolvasóimat: elsősorban Szállási Zoltánt (mint mindig), de nem kevésbé K. Julit, Palit és Pannát, akik elfoglalt felső tagozatosként szakítottak időt arra, hogy véleményezzék a kéziratot.
Köszönöm a Pagonynak a lehetőséget, a szerkesztőmnek, Rét Vikinek a támogatást, a megértést és a közös munkát, a családomnak, hogy elvisel akkor is, amikor többet foglalkozom a képzelt szeretteimmel, mint velük, az univerzumnak meg, hogy azt csinálhatom, amit legjobban szerettem volna egész életemben.
Azaz írhatok. Ami mondjuk semmit nem érne, ha ti nem olvasnátok el a történeteket.
Remélem, hogy azon kívül, hogy jól szórakoztatok Gitta és Martin kalandján, talán máshogy néztek majd a Dunára, az örök négyes-hatos villamosra, és talán rákérdeztek a nagyszüleiteknél és a szüleiteknél, milyen volt, amikor a telefont nem zsebre vágtuk, hanem magunkra csuktuk az ajtaját.
Nagyon durván más… és félelmetesen hasonló.
Pedig senki nem léphet kétszer ugyanabba a folyóba.
2026. március 10. Evreux
Utóirat: mit szóltatok Szabó Ágotához? Ő a legjobb képzelt barátnőm! Mikor rájöttem, hogy ’83-ban ő is csak 13 éves volt, nem hagyhattam ki, hogy ne szerepeltessem. És tényleg magánnyomozó lesz: ő a krimisorozatom főszereplője. De semmiképpen se olvassátok el!
Tedd a kosaradba a könyvet!
