Bendl Vera: Berci nem megy iskolába – 14. fejezet
Bendl Vera a Pagony egyik legújabb szerzője, Mihályi Csongor és az időgyurma című meseregényét már eléritek a webshopban! Most viszont Berciről ír, aki, hozzátok hasonlóan, most nem mehet iskolába – és, valljuk be, Berci ennek igencsak örül. De aztán kiderül, hogy azért mégiscsak van iskola, csak nem úgy, ráadásul Mamóval sem lehet találkozni – csak grannykype-on. Hogy erről még sohasem hallottál? Mi sem. Bercinek ugyanis nem mindennapi nagymamája van, hanem olyan, aki sokkal többet tud, mint hinnéd. Lehet, hogy még varázsereje is van?
Az előző részért kattints ide, ha pedig már tűkön ülve vártad a folytatást, olvass tovább!
Berci iszonyú egyedül érzi magát
Juszti végül – vonakodva ugyan – de levágta a falról csüngő kedvenc denevérét, letörölte és fertőtlenítette, és reszelt a szárnyából egy késhegynyi adagot, ezt külön üvegcsébe tette, amire ráírta: denevérszrány-reszelék. „A főzetre is ráírjuk a hozzávalókat. Nem vagyok hajlandó Mamónak beadni valami zuggyógyszert”, dörmögte, „majd Mamó eldönti, hogy megissza-e. Egyszerűen nem vállalom a felelősséget”, és ezt olyan felnőttesen mondta, mintha nem is tizenhat, hanem harminchat éves lenne, vagy még annál is több, harminc után már mindegy egyébként is, hatvanig a felnőttek egyre mennek – szóval tisztára úgy beszélt, mint apa, vagy még annál is inkább. Borka hét körül már kiállt az erkélyre, és amikor látta, hogy négy-öt veréb köröz a ház körül, kettejük csőrében pedig kötélre akasztva üvegtégely lengedez, elkezdett ugrálni és kiabálni: „ide gyertek, ti okostojások! Figyeljetek! Csipcsip, kismadarak, gyertek ide”, de ők persze verébfülük botját sem mozdították, lengették a törékeny kis üvegcsét a zöldes folyadékkal és köröztek, Borka pedig először ideges lett, aztán a fejéhez kapott, „ja persze, Karcsi papa verebei a huszárra várnak”, és beszaladt a szobába, kirohant egy fekete sakkfigurával, egy huszárral a kezében, magasba emelte, erre pedig a verebek egyből felé tartottak, Borka meg az utolsó pillanatban megakadályozta, hogy a csőrükből kötélen lógó tégely a korlátnak verődjön. „Elfelejtettem egy pillanatra, hogy sakkra vannak idomítva”, mondta még.
De a főzet hiába került hozzájuk, Mamó annyira gyenge volt, hogy nem tudott személyesen galambokat fogadni, a grannykype-on olyan kimerültnek tűnt, hogy a haja bongyorából már alig látszott egyetlen szőke guriga is, úgy kisimította a párna, amin naphosszat feküdt és aludt. Ebből világossá vált: személyesen kell elvinniük a főzetet. Juszti úgy döntött, Borka írja fel a hozzávalókat egy papírra, ő segít átszabni az antiká köpenyeket, és mivel a kórházban csak este kilenc után van nyugalom, másnap már indulnak is. Berci lesz az, aki belopódzik, nem más. Ám Berci vasárnap délután már alig tudta összeszedni az erejét: az aggódás Mamóért összeszorította a szívét és megbénította még a lépteit is, és mivel nem jutott más az eszébe, felhívta Karcsi papát.
Karcsi papa soha nem tűnt még ilyen elfoglaltnak: fülhallgató lógott ki – hát persze – a füléből, egy jegyzetfüzetben és egy telefonkönyvben lapozgatott egyszerre, de mindet abbahagyta, amikor Bercire nézett a képernyőn. „Valami baj van?”, meresztette a szemét, hogy nagyobbnak tűnt a szemgolyója még az eddiginél is, és Berci erre bólintott, hogy „igen, baj van, Karcsi papa, azt hiszem. Én igazából nagyon félek. Azt hiszem, nem tudom megcsinálni.” Karcsi papa hunyorított, annyira koncentrált Berci arcvonásaira, a félelemgödröcskékre és vonalacskákra, utána pedig azt mondta, „ne szégyelld, Berci fiam, ki vele! Mondjad, mi van!”
„Azt hiszem, nem tudom megcsinálni”, kezdte Berci, „Tudod… legutóbb, amikor apa munkahelyén voltunk küldetésen, én csak követtem a többieket, de most rajtam múlik minden! Nekem kell eljuttatnom a főzetet Mamónak. Mi lesz, ha elrontom?” Berci tisztára elkeseredett – és azt persze nem merte megkérdezni, „mi lesz, ha nem működik az a főzet, sőt, rosszat tesz?”, Karcsi papa meg szó szerint csupa szem és csupa fül volt, vagyis két óriási szem és két meredező fül, de amikor Berci egy kis szünetet tartott, elnézést kért tőle egy pillanatra, és ilyeneket mondott a mikrofonjába, „I call you back, Jackie, soon. I’m talking to a very important person now. Actually, he is the key figure of our mission”, és Berci hallotta, hogy angolul beszél, csak nem egészen úgy, mint az angol nyelvű mesék a youtube-on, hanem – hát, mintha félig magyarul tenné. „Ne haragudj, Bercikém, csak egy nagyszabású akcióra készülünk. És ha jól látom, te meg nem bízol magadban”, közölte Karcsi papa, ráncolta a homlokát, és gyengéden arrébb tett három fehér egeret a billentyűzet közeléből. Berci igazából maga sem tudta, hogy miben bízik és miben nem, „nem is erről van szó”, mondta, „de itt most annyira egyedül leszek, amikor felmegyek Mamóhoz, érted, Karcsi papa, teljesen egyedül! senki nem segít, és egyedül csinálni valamit olyan nehéz!”, Karcsi papa pedig valószínűleg értette, és abból, ahogy elhelyezkedett, ahogy összedörzsölte a kék eres két kezét és figyelmesen a kamerába meredt, arra lehetett következtetni, hogy hosszabb szónoklatra készül. Láthatólag megörült, hogy nagy igazságokat oszthat meg valakivel, aki jól figyel rá, csettintett is a nyelvével.
„Bercikém, akkor most mondanom kell valamit, és nem bánom, ha ezt hosszabb távon is megjegyzed. Az a helyzet az életben, hogy néha egyedül kell csinálnunk a dolgokat. Néha, amikor valami fontosat kell tennünk, amikor azt hisszük, ezt már nem bírjuk, ránk marad az egész, és senki sem tud kiváltani minket. Ez gyakran azt jelenti: nagyon fontos, amit teszünk, senki más nem tudja olyan jól megoldani, mint mi! Most gondold meg, kisfiam, ki más mehetne oda Mamóhoz, ha nem a legkedvesebb unokája? Aki ráadásul a legkisebb, így nagyobb eséllyel marad észrevétlen a kórházi útvesztőben?”, Karcsi papa elkezdett összevissza kattintgatni, nyilván kinyomott vagy öt nagyon fontos hívást és morgott kettőt Oszkár felé is. „Másrészt pedig van még itt egy nagy kérdés, mégpedig, hogy te tényleg egyedül vagy most? Hiszen ott áll mögötted az a kiváló bátyád, akinek a hajviselete, nos, hagy kívánnivalót maga után, borzasztó az a lobonc, de üsse kő, mit számít ez… on the long run, mondaná ugyebár az angol, nyeglének nyegle, de mégiscsak egy kiváló jellem, még a kedvenc denevéréből is reszelt a főzetem kedvéért. Nem beszélve a csodás unokámról, Borkáról, akire – én mondom – mindig számíthatsz. És lehet, hogy a szüleid nem tudnak az akcióról, de mégiscsak mennyire szeretnek, Berci fiam. Egy percre sem hagynak egyedül, ha a segítségüket kéred.” Karcsi papa szuszogni kezdett, és ivott egy kicsit a könyvek mögé készített teájából, Berci meg mintha meghatódott volna, vagy legalábbis szorítani kezdett valami odabent, a hasa meg a gyomra tájékán, főleg, hogy eszébe idézte ezeket az embereket, akiket Karcsi papa felsorolt, és rájött, hogy ez bizony igaz, anya őt nem hagyja magára, főleg nem, ha bajban van, és apa sem és Juszti sem – ez azért mégiscsak valami. „A legfontosabb pedig”, folytatta a kamera másik oldalán Borka nagypapája, „hogy te vagy minden idők egyik legnagyobb mycrogrannyjének az unokája, és ez azt jelenti, hogy komoly az esélye, hogy nagy tettekre vagy képes. Főleg, hogy látom a szemedben a bátorságot. Szóval Bercikém, vésd ezt mind eszedbe, és félj csak nyugodtan, de ne hagyd, hogy a félelem megbénítson, mert Mamónak szüksége van rád. És nekünk is!”, és Karcsi papa megtörölte gyöngyöző homlokát, és Berci szerint egy odaillő idézetet keresett, de – fura és rá nem jellemző módon – éppen nem talált, és láthatólag elégedett volt ezzel a rövid kis speech-csel, a rögtönzött előadásával, szinte várta, hogy a fehér egerei megtapsolják. Még halkan azért hozzátette, „megjegyzem mellesleg, hogy az egész nemzetközi granny-közösség bízik benned, fiam. De ez titok.” Berci nem igazán tudta, hogy erre most még jobban megijedjen, vagy végre szedje össze a bátorságát, igazság szerint a ’nemzetközi granny-közösség’, hát az nagyon félelmetesen hangzott, mert rengeteg embert rejthetett magában, vagyis arra hajlott, hogy még jobban meg kellene ijedni, de végül azért így szólt, „rendben, Karcsi papa, megcsinálom”. Karcsi papa szusszant és bólintott, összeszorította az ujját bátorításképp, és kezdett visszatérni a komoly szerveznivalóihoz.
Borka ekkor kopogott be Bercihez, hogy jöjjön gyorsan, mert fel kell próbálnia a védőruhát, így Berci átballagott Juszti szobájába, és látta, hogy a szomszédlány és a bátyja tökéletes felszerelést készített neki. „Muszáj volt Blökk köpenyét szétvágni sajnos – bocs, Blökk”, közölte Juszti, miközben a szobában sertepertélő kutya lógó orral szaglászott tovább az íróasztal tövében, azon a részen, ahol az asztallapon a falról leszedett denevér feküdt, majd felpróbálták Bercire a boka- és térdvédőt, a cipővédőt és a hajvédőt, hogy egyetlen centi se maradjon rajta fedetlenül. Ronda volt, de hibátlanul illeszkedett. „Rendben”, mondta Juszti, „Tegyük be a kistáskába a főzetet és a leírást… nézzük csak, ’antitesttel ellátott leguánnyál, boróka bogyó, antikágomba, póklábmorzsalék, tenyésztett fehér egér buggyanék, délutáni napon szárított, morzsolt paradió-esszencia…’, te jó ég, segíts”, hajtotta a fejébe a kezét Juszti, de Borka és Berci már túl voltak a rettegésen, és végül mindannyian úgy érezték, hogy legjobb lenne túlesni az egészen, és már indulni is.
Sokáig tartott, de szerencsére végül mégis eljött az este.
Olvasd itt a következő részt!
