Kirándulás, félelem, remeteség

Olvass bele Wéber Anikó El fogsz tűnni című könyvébe!

2017. május 30.

cimkék: bátor könyvek olvasósarok

Az osztály vesztese című könyvéről elhíresült Wéber Anikó megint belenyúlt a legmélyebb témába. Ezúttal egy thrillerbe hajló kalandba ágyazva mesél, érzékenyít, tart élesen a retinába hasító tükörképet az olvasóinak. Mi minden történhet egy erdei kiránduláson az osztállyal, ahol mindennapos Levi piszkálása? Milyen utat jár be Levi és az osztály? Vajon honnan hová fejlődnek a gyerekek? 

Olvass bele a könyvbe!
  "El fogsz tűnni. Mint Anna macskája. Elrabolnak vagy köddé válsz. Melyiknek örülnél jobban?"

Levi nagyot nyelt, és a kitépett kockás papírra meredt az íróasztalán. Nem merte összegyűrni az üzenetet, mintha attól tartott volna, hogy az írója rögtön rájön, és bosszút áll. Inkább letakarta az atlaszával, hogy ne is lássa, és a szülei se vegyék észre. Ha nincs szem előtt, talán eltűnik. De mi lesz, ha ő is köddé válik? Mit jelent ez a fenyegetés?

kam

Kint már besötétedett, és ahogy a lámpafényben a teraszajtóra meredt, visszapislogott rá a tükörképe. Sovány, fehér arca és a pizsamából kikandikáló bokája világított a feketeségben. Szerintem én fehérebb vagyok, mint a hold – állapította meg tárgyilagosan és kicsit szomorúan, mert tudta, hogy az osztálytársai emiatt is kinevetik majd a táborban, ha fürödni fognak. Vágyakozva nézett ki az égre. Bárcsak szakadna az eső! Ha kitörne a vihar, talán lefújnák az egészet!
– Hahó – kukucskált be anya a szobába. – Mi a helyzet?
Levi a sarokban heverő, degeszre tömött hátizsákra sandított.
– Nem akarok elmenni – mondta.
Anya nagyot sóhajtott, és lehuppant Levi mellé az ágyra.
– Csakhogy muszáj. A tanárnő is megmondta, hogy ezek kötelező tanítási napok. Nem lehet ellógni a szeptemberi tábort. Szerinte neked is jót fog tenni. Ha a többiekkel vagy, talán könnyebben szerzel majd barátokat erre az évre.
Levi kétkedően anyára pislogott. Nem akarta megmondani, hogy ő ilyesmiben már régóta nem reménykedik. Anya azonban kitalálta a gondolatait. Ehhez nagyon-nagyon értett. Most is rögtön hozzátette:
– Meg kell próbálnod még egyszer. Nem szabad olyan könnyen feladnod.
Levi anyára meredt. Nagy barna anyajegyek és szeplők pettyezték az arcát, mint amikor a barna vízfestékes ecsetet megrázzuk a fehér lap felett. Levi azt szerette leginkább, amelyik a szája mellett volt. Ha azt nézte, hamarabb megnyugodott. De kivételesen ez sem segített. Úgy érezte, mintha egy madár beköltözött volna a hasába, és belülről csipkedné. Habozott, mégis kibökte:
– Anya, mi történik azzal, aki köddé válik? Hová lesz? – kérdezte úgy, mintha csak véletlenül jutott volna eszébe. Anya szemében megcsillant a döbbenet.
– Megint bántottak valamivel? – kérdezett vissza azonnal, Levi pedig elvörösödött.
– Nem. Dehogy. Nem volt semmi – hadarta, majd készségesen hozzátette: – Megyek fogat mosni és lefekszem – azzal már fordult is ki a szobából.

Öt perccel később a takaró alatt persze meggondolta magát. Talán az lett volna a legjobb, ha megmutatja a fura üzenetet anyának. Lehet, hogy akkor nem engedné el? Talán mégis ki lehetne harcolni, hogy itthon maradhasson? Kimászott az ágyából, kikapta az atlasz alól az üzenetet, és kiosont a szobájából. A padló jéghideg volt, ezért lábujjhegyen rohant végig a folyosón. A háló előtt megtorpant.
– Annyira megsajnáltam! De nem merem megengedni, hogy itthon maradjon – hallotta anya hangját bentről. – Ma még egyszer beszéltem a tanárnővel, de nem tartotta jó ötletnek, hogy Levit kivegyem erre a pár napra. Azt mondta, hogy túlságosan anyás. Hogy eltúlzom azt, amikor bántják. Eltúlzom?? Szerinted normális, hogy kiborítják a táskáját a földre? Hogy bedobják a vécébe a ruháit? De a tanárnő szerint jobb lesz neki, ha nem marad ki a táborból. És én nem akartam megint ellentmondani... – sóhajtott anya. Levi óvatosan közelebb hajolt az ajtóhoz, hogy minden szót értsen. Lélegzet-visszafojtva várta apa válaszát.
majk– Próbáljuk ki a tábort. Lehet, hogy jót fog tenni neki három nap az erdőben – jegyzete meg nyugodt hangon apa, aki Levi szerint mindig a nehezebb és félelmetesebb megoldást tartotta helyesnek.
Levinek elszorult a torka. A cetlit olyan szorosan fogta a kezében, hogy galacsinná gyűrődött. Vajon ők is... ők is anyámasszony katonájának gondolják, mint ahogy a suliban Zsiga bácsi? Sarkon fordult, és visszarohant az ágyába. A fejé­re húzta a takarót, de még így sem tudta kizárni a többieket. Körbevették a nevető, kárörvendő arcok. Mind rajta mulattak. Egyre hangosabban és élesebben. Egészen addig, míg fel nem riadt arra, hogy a szomszéd kutyája eszeveszetten ugat. Kinézett a párnák közül, és a sötét terasz felé pislogott. Hirtelen jött a gondolat, hogy eltűnni talán mégsem lesz annyira rossz. Aki köddé válik, azt nem lehet kinevetni többé.
Reggel sokkal korábban felébredt, mint kellett volna. Még csak hajnali öt volt, de ő már sehogy sem tudott visszaaludni. Figyelte, ahogy az óra mindig többet és többet mutat, és kiszámolta, mennyi idő maradt még felkelésig. Amikor hallotta anyáék szobája felől az ébresztő csörgését, kiugrott az ágyból. Olyan gyorsan, mint aki elhatározta, hogy mielőbb túlesik a rosszon. Még akkor is, ha ez sokkal tovább fog tartani, mint egy vérvétel.
A kihalt utcán még minden szürke és csendes volt. Mintha az egész világ álmos lett volna. A betonjárda, a lámpaoszlop, a rácsos kuka. Csak Levi érezte úgy, hogy sokkal-sokkal éberebb, mint más reggeleken, amikor nem kirándulni, hanem tényleg az iskolába ment.
Olyan rossz ez a reggel, mint megírni egymás után tíz dolgozatot. Mint utolsónak beérni az iskolai futóversenyen. Mint megenni egy poloskákból készült pörköltöt – sorolta magában, és már majdnem ki is mondta, de anya arcán látta, hogy ez most nem volna jó ötlet. Így csak csöndben kullogott mellette az iskola előtti kanyarig.
– Este felhívlak. De bármikor rám írhatsz, ha szeretnél – suttogta bátorítóan anya, mintha ezzel eltüntetné a rá váró három nap összes ijesztő programját.
– Jó – válaszolta Levi, és bár még mondani akart valamit arról a fura érzésről a hasában, nem találta a megfelelő szavakat. Így inkább csak sarkon fordult, és elindult az iskola felé. Az udvaron már eszméletlen nagy tömeg zsibongott. Minden osztály innen indult kirándulni. Levi a sajátját kereste, és meg is találta ott, ahol sorakozni szoktak.
– 6. b osztály, gyülekező! – hallotta Eszter néni hangját, és meg is látta a többieket. Márk, Roland, Attila és Tomi éppen nevettek valamin, és Levit azonnal hatalmába kerítette az a bizonyos érzés. Mintha lesből rálőttek volna egy nyílvesszővel. Szúrt a hasa. Meg a torka. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy most is éppen róla beszélnek. Mindig kellett egy vicces téma. Levin pedig annyit lehetett nevetni. Mert túl sovány, túl magas, túl fehér volt. Túl gyenge és legfőképpen: fura.
– Sorakozó! – harsogta Eszter néni, és a diákok kettesével tökéletes alakzatba fejlődtek. Vagyis csak majdnem. Levi ugyanis a sor közepén megbontotta a rendet azzal, hogy egymaga állt – egyik lábáról a másikra.
2– Mindjárt elsírja magát – suttogta Dóri a párjának, de nem volt igaza. Levi csak a szája szélét harapdálta, de kitartott. A buszra szállásnál az alakzat szétesett. Mindenki lökdösődött, hogy a legjobb helyet szerezhesse meg. A hátsó négyesért már napokkal korábban elkezdtek veszekedni.
Végül Márkék foglalták le, Levi pedig a biztonság kedvéért jó messzire ült le tőlük.
A zsibongásban kellemesen észrevétlen maradhatott. Mindenki fészkelődött, rendezgette a táskáját, és izgatottan integetett ki az ablakon. Ahogy elindultak, máris csörögtek a zacskók, előkerült a csipsz, gumicukor, ropi, és elindult a cserélgetés. Levi beletúrt a táskájába a sajátjáért. A kedvencét csomagolták: puszedlit, de nem volt kedve kibontani. Inkább kibámult az ablakon, és eltöprengett.
Róla mindig mindenki azt gondolta, hogy magának való. És aki magának való, az igazából nem való senkinek... Miért is? Mert fura dolgokat mondott? Pedig ő annyira igyekezett átlagos dolgokat mondani! De egyszerűen képtelen volt rájönni, mitől lesz valami átlagos. A többiekből bezzeg folyamatosan ömlött a hülyeség, és senki sem lepődött meg a megjegyzéseiken. Most is akkora volt a hangzavar! Levi próbálta elkapni, ki miről beszél, de csak mondatfoszlányok jutottak el hozzá. Arról, mit csomagoltak az útra, kivel akarnak majd egy szobában aludni, hol fognak focizni.
– Csendesebben! Szeretném ismertetni a programot! – harsant fel Eszter néni hangja.
– Már megint? – jött válaszul a zúgolódás, de ekkor felemelkedett a helyéről Zsiga bácsi, és hirtelen akkora csend támadt, mint a felelések előtt töriórán.
– Szóval – köszörülte meg a torkát Eszter néni, Levi pedig megnyugodott. Egy ideig csak a tanárnő monoton szövegelése jelentette a háttérzajt. Nyugodtan figyelheti a tájat...
Eszter néni valóban rendületlenül magyarázott. Az első úti céljukról: valami bányaparkról, a táborhelyről és egy remeteségről. Na meg arról, hogy senki ne tegye fel a koszos lábát az ülésre...
Levi nézte az elsuhanó zöld és barna pacákat. A kedvenc játéka volt, hogy gondolatban mindenhez és mindenkihez színeket párosított. Eszter néni barna volt, Márk vörös, Zsuzsi sárga, Anna pedig kék... anya aranyszínű, apa ezüst. Milyen szín illene Zsiga bácsihoz? Szürke? Vagy inkább zöld?
Levit Eszter néni újabb vezényszava zökkentette ki az ábrándozásból.
– Mindjárt leszállunk. Mindenki gondolja át most, mit hoz magával a buszról! Víz, tízórai le-
gyen nálatok! Pulcsi is!
Nem utaztak sokat. Alig jöttek egy órát, de a nap már kisütött. Levi csak annyit jegyzett meg, hogy valami uncsi bányát néznek meg, most azonban döbbenten látta, hogy a Marsra érkeztek! Vörös és barna buckák közé, amit csak néha szakított meg egy kis fa vagy zöld folt.
– Ez a vadnyugat! – kiáltotta mögötte valaki, és a lelkesedés rá is átragadt. Kis időre azt is elfelejtette, hogy még három napig lesz az osztálytársaival. Annyira jó kedve lett, hogy amikor kiértek a furcsa, földönkívüli parkból, és letelepedtek egy rétre, még a fociba is beállt a fiúk közé.
Eltűnt az emlékezetéből, hogy máskor véznának csúfolják, és hogy túl hosszú a lába és a karja. Csak a labdát látta, az ellenséget, Márkot, Attilát, Szabit és Rolandot, és a saját csapatának tagjait: Sanyit, Tomit, Viktort. A külvilág már nem is létezett. Talán a távolban, egy másik bolygón ücsöröghettek a fűben a lányok, és tízóraizhattak a tanárok, de ez most nem volt fontos. Futott a gazban, igyekezett passzolni és segíteni a társainak. Aztán elérkezett a pillanat. Roland, aki eddig árnyékként követte, eltűnt mellőle. Tomi észrevette ezt, és passzolt neki. Levi lélegzet-visszafojtva várt és erőt gyűjtött. Látta, ahogy a focilabda közeledik felé, és tudta, hogy most itt a nagy lehetőség. Gólt fog rúgni. A laszti már előtte hevert, ő egy oldalpillantással felmérte a ­kaput, és akkorát rúgott, amekkorát csak bírt. Talán még sosem sikerült ennyire erőset! A labda pedig repült, éppen a kapu felé... De valami mégsem stimmelt... Mi is? A lába... A lábán nem volt cipő! A csukája ugyanis, amit sosem kötött be, hogy ezzel is megpróbáljon igazodni a többiekhez, a levegőben szállt, mint egy madár. Gyönyörű ívben. Levi utánabámult. Tudta, hogy ennyi volt. Minden elveszett. Azt nem is látta, hol landol a labda. Az elhagyott cipőt kereste a fűben. Oldalra sem nézett, mégis hallotta, hogy mindenki röhög.
gar

A szeme elvörösödött. Meg kellett törölnie.
– Nézzétek, bőg! Mint egy óvodás kislány! – kiáltotta Márk, és újra kitört a nevetés.
– Bohócok – csuklotta Levi. – Mind bohócok vagytok!
– Bohócok? Hűha! Ezt a sértést nem fogom tudni lenyelni! Hol hallottad ezt a sziporkázó beszólást? – kérdezte röhögve Márk. Levi nem válaszolt. Észrevette, hogy Zsiga bácsi ránéz, és mond valamit Eszter néninek. Vajon ők is látták? Vajon mind anyámasszony katonájának tartják? Lehuppant a fűbe, felvette a cipőjét, és maga elé bámulva várta, hogy végre visszainduljanak a buszhoz. Látta, ahogy a lányok és a fiúk kergetőzni kezdenek, majd elterülnek a fűben. A kék éggel a háttérben olyan volt az egész, mint egy festmény.
Amiről csak ő hiányzik.
Végtelennek tűnő idő telt el, mire Eszter néni végre sorakozót kiáltott, és mindenki harsogva visszamászott a buszba. Jött megint az utazás, a szállás elfoglalása, ebéd, és játék. Levi azonban mintha ott sem lett volna. Mintha csak a Facebookon pörgette volna le a szelfis posztokat. Senki sem szólt hozzá. Talán ilyen az eltűnés? – kérdez-
te magában. Az sem rázta meg igazán, amikor Zsiga bácsi megjelent az ebédnél, és mindenkinek begyűjtötte a telefonját – mondván: kirándulás alatt nincs kütyüzés. Nem fog tudni este beszélni anyával. De minek is? Úgyis csak aggódó hangon faggatná, hogy jól érzi-e magát. És ha nem? Akkor sem szabadulna ki innen! Azért sem szomorkodott úgy, mint a többiek, hogy nem maradt idő délután a kalandparkra. A fiúk vették észre a buszból a fákra fűzött köteleket, mászókákat. Az út mentén állt, nem is olyan messze a táboruktól. A tanárok megígérték, hogy valamikor elmehetnek, de aztán lefújták, mondván, sietni kell a remeteségbe, mert időpontot foglaltak idegenvezetésre. Így a kalandpark helyett az ellenkező irányba indultak el.
A szállásuktól gyalog vágtak át az erdő szélén egy ösvényig, amely egy hatalmas kapuhoz vezetett. Eszter néni éppen szóra nyitotta a száját – talán hogy megjegyezze: viselkedjenek rendesen a múzeumban, de a mondandóját senki sem hallotta, mert elnyomták hangját a harangok. Felcsendült egy dallam, majd négy harangkondulás.
– Négy óra van. Minden órában megszólal, és annyi kongatást hallhatunk, amennyi az idő – jegyezte meg egy magas, karcsú nő, aki éppen a kaput nyitotta ki előttük.
– Zsófi néni vagyok! – mutatkozott be mosolyogva, mire Eszter néni kiadta a parancsot:
– Köszönjetek hangosan!
A csapat dörmögött valamit az orra alatt, a nő pedig bólintott, és körbehordozta a tekintetét a kirándulókon.
– Különleges helyre léphettek be! Egy valódi Sárkányösvényre! A néma szerzetesek birodalmába – kezdte titokzatosan Zsófi néni.

remeteseg
Vissza az olvasósarokba ...