Mese az örökbefogadásról – mindenkinek

Miért is tagadnám, hogy Paulon Viktória Kisrigókcímű mesekönyvét képtelen voltam örökbefogadással foglalkozó szakemberként olvasni végig. Képtelen voltam, mert a mese bűvöletében magam is azonnal gyermekké váltam. Olyan észrevétlenül azonosultam az egymástól elszakított, és közös családra vágyó három testvér érzéseivel, vágyaival, sorsával, hogy hol meghatódva, hol csalódottan vagy éppen dühösen és felháborodva, de mindvégig reménykedve izgultam végig közös családra találásuk csodákkal kísért történetét.

Csak amikor biztonságban tudtam őket új, örökbefogadó családjukban, vagyis amikor a mese véget ért, akkor döbbentem rá, hogy − bár soha nem fogalmaztam meg − szakemberként mindig is egy ilyen örökbefogadásról szóló mesére vágytam.  Ez a mese ugyanis nem csak az örökbefogadásról szól, és nem is csak az örökbefogadott gyerekekről, hanem olyan örökbefogadott gyerekekről, akik nem voltak mindig örökbefogadottak. Márpedig minden örökbefogadott gyerek ilyen, hiszen mindegyikőjüknek van hosszabb vagy rövidebb élettörténete mielőtt új családjába kerül. Mégis azt tapasztalhatjuk, hogy legtöbbjüknek csak csodálatos örökbefogadási története van, s mintha igyekeznénk elfelejteni vagy elfelejtetni velük is örökbefogadás előtti történetüket, sőt annak létezését is.

Számomra a három testvérről szóló szívszorító és megható mese egyben elengedhetetlen engedély is. Engedély arra, hogy ezeknek a gyerekeknek is lehessen saját, örökbefogadás előtti történetük, hogy erre a történetre, legyen az bármily nehéz is, emlékezhessenek, és ez által megtarthassák a kapcsolatukat saját múltjukkal. Ez a mese végre nem azt üzeni, hogy az örökbefogadás után „újjászületnek” a gyerekek, hanem azt, hogy egy hatalmas fordulat után, immár szerető családban folytatják születésükkor megkezdett életüket. Azt üzeni, hogy Csabónak nem kell elfelejtenie, a gyermekotthon szakácsnénijének „lekvár” unokáját, akinek addig próbálta kétségbeesetten és dühösen magyarázni, hogy bizony neki is van anyukája, amíg le nem pottyant a csúzda tetejéről. Szaszkának is újra és újra eszébe juthatnak az „undok” nagylányok, akik állandóan beárulták őt a vele lelketlenül bánó nevelő anyjának. És Gigi is emlékezhet a róla oly szeretettel gondoskodó nevelőmamára, akinél szívesen ott maradt volna akár örökre is. Mert, ahogy a könyv írója fogalmaz:

                                  „Nem úgy van az, hogy az ember nem gondol arra, akire nem akar.

                                                   És úgy sincs, hogy nem fél, ha nem akar.”

Ennek a nyíltságot és elfogadást sugárzó varázsmesének, természetesen, gyógyító ereje is van. Ahogyan a mese hősei különböző segítőkkel és varázstárgyakkal győzik le az őket elválasztó akadályokat, a mese olvasóiban úgy mozgósulnak a megküzdésre kész saját belső erőforrások. Reményeim szerint ez a gyógyító mese egyben kedvet és bátorságod adhat az örökbefogadott gyermeknek, ahhoz, hogy kérdezzen saját múltjáról, és erőt ad az örökbefogadó szülőnek ahhoz, hogy megismertesse gyermekével, vagy ha kell, közösen megalkossa vele saját történetét. Bátorságot ad a gyermeknek, hogy arra gondolhasson, akire gondol, és azt érezhesse, amit érez. Erőt ad az anyának ahhoz, hogy ezt elfogadja, kibírja, sőt támogassa.

Ez a gyönyörű mese ugyanakkor messze nem csak örökbefogadottaknak és nem csak örökbefogadottakról szól, hiszen ők sem mások, mint minden más gyerek. Melyik gyerek ne szeretne, Gigihez hasonlóan, nagyobbnak és ügyesebbnek látszani, mint amilyen, és ne félne elveszíteni szerető családját? Melyik gyerek ne palástolná olykor haraggal bizonytalanságát, és ne vágyna keretekre éppúgy, mint mindent megértő, szerető gondoskodásra, akárcsak Szaszka? Melyik gyerek ne áhítozna sokkal nagyobb szabadságra, mint ami gyerekként adatik neki, és ne próbálna kétségbeesésében elmenekülni a félelmetesnek tűnő ismeretlen elől, ahogy teszi ezt Csabó? És melyik gyerek ne hinne csodákban reménytelennek tűnő helyzetekben?

A mélységes beleérző képességgel és lebilincselő lélektani hitelességgel megformált három testvér differenciált és oly nagyon szerethető alakjában mindannyian magunkra ismerhetünk. Ezért ajánlom szívből minden gyereknek és felnőttnek ezt az igaz varázsmesét.

Pulay Klára, pszichológus írását olvastad.Olvass bele a mesekönyvbe itt!

Rendeld meg a Kisrigókat!