Miért szeretem?

Gimesi Dóra és Szegedi Katalin egymásról

cimkék: #jó könyv #Szegedi Katalin

Különös helyzet, hogy két ilyen erős, karakteres művész találkozik egy lebilincselő képeskönyvben... Régóta vártak egy közös kötetre, hogy miért az kiderül ebből a sajátos interjúból, amiben őszintén beszélgetnek egymásról, és egymás alkotásairól...

Szegedi Katalin illusztrátor beszél Gimesi Dóriról:

Gimesi Dóri
Hogy miért szeretem Gimesi Dóri stílusát?

Sok mindenért, de többek között azokért az első mondatokért, ahogyan a meséit kezdi: 

„A vén Hold harmatos könnycseppet hullajtott a megfáradt özvegyre, és mielőtt végképp megpihent volna a Ligetben az öreg platánfa tövében, ezüstös glóriát lehelt a haja köré.”

Nem, ezt nem Dóri írta, ne ijedjetek meg! Ha ezzel a mondattal kezdődött volna a meséje, azonnal becsaptam volna a kéziratot, és soha többet egyetlen sort sem olvastam volna el belőle.

Gimesi Dórinál hálistennek így néz ki egy kezdés:

„Özvegy Závoczki Endréné sokat járt a Ligetbe, amíg élt.” (Olvasd tovább itt!)

Egy ilyen erős felütés után le sem tudtam tenni a művét, végig lebilincselt hol sziporkázó humorával, hol tiszta, megejtő szépségével. Szeretem az olyan művészeket, akik erősen tudnak hatni az érzelmekre, ugyanakkor nem engedik, hogy az olvasó teljesen belesüppedjen a melankóliájába, és egy váratlan fricskával azonnal kirántják onnan. Dóri a meséivel éppen így tesz. Akár egy rövid bekezdésén belül képes az ember elmélázni a világ nagy kérdésein, kicsit talán el is pityeredni valami szomorúságon, végtelenül felháborodni egy nagy igazságtalanságon, amikor aztán egy meghökkentő szófordulat miatt egyszer csak kirobban belőle a nevetés!

A kötet mindkét meséjét nagyon szeretem, az igazi szívem csücske mégis a Macskaherceg. Mert abban aztán minden benne van abból, amit az előbb felsoroltam, és még valami. Olyan mélyen gyökerező emberismeret (akarom mondani, macskaismeret), ami talán még Lamberger Rozália, a gesztenyefa gyökereinél is mélyebbre nyúlik. Mert ez a mese olyan, mint az élet, semmi sem tisztán fekete vagy fehér benne. Hihetetlen szenvedélyek mozgatják a főhősöket, akik nem egyértelműen jók vagy rosszak, hiszen akár még egy tündér is hibázhat. Pont olyanok, mint mi: gyarlóak, esendőek, szeretnek és átkoznak.

„- Szép átok volt, példaszerű átok!” – mondja a Boszorkány-sziget banyája az egyik kedvenc jelenetemben. Éppen ezt festettem, amikor kiderült, hogy Dórinak aznap van a születésnapja. Elküldtem hát neki a képet, mire ez volt a válasz:

„- Még sohasem kaptam ilyen szép átkot!”

Köszönöm, Dóri!

A szerző az illusztrátorról:

Szegedi Katalin
Ahhoz, hogy valaki jó illusztrátor legyen, nem elég jól rajzolni. Látni is tudni kell. Meglátni a szövegben a képet, a prózában a drámát, a leírás mögött a karaktert. Formát látni a mese hömpölygésébe, embert a szoborba, színeket a fekete-fehér betűhangyák közé.
Szegedi Kata úgy lát, mint kevesen. És nem csak a szemével, hanem a szívével, az agyával és a kezével is. Felfedezi az apró összefüggéseket, továbbgondolja a szavakat, belehelyezkedik a figurákba, új részletekkel gazdagítja a mesét. Igazi alkotótárs és igazi varázsló, aki életre rajzolja a fejemben megszülető szereplőket, helyeket, helyzeteket.
Sőt. Azt is látja, amit meg sem írtam. Nem tudom, hogy csinálja, milyen titkos tündérszeme van, de tény, hogy ebben a könyvben olyan dolgokat is lerajzolt, amelyekről szót sem ejtettem. Lerajzolta például megboldogult macska-nagyapámat, akire sokat gondoltam a Macskaherceg írása közben, de nem beszéltem róla senkinek. Kackiás bajszú, kifogástalan úriember volt, még kilencvenévesen is huncutság csillogott a szemében. Kata nem ismerhette, mégis meglátta őt a sorok között, és lerajzolta. Épp olyannak, ahogyan emlékszem rá.

Azt sem tudhatta, hogy ha kedvenc korszakot kellene választanom, nem tudnék dönteni az 1920-as évek eleganciája és a hippikorszak színekben tobzódó szabadsága között. Kata megrajzolta mindkettőt. Az egyik meséhez az egyiket, a másikhoz a másikat. Belelátta őket a történetekbe.

Nagyon szeretem a humorát, a dinamizmusát, az akció közben elkapott és kimerevített pillanatait. Szinte hallom a fékcsikorgást, ahogy a Macskaherceg majdnem elgázolja Alinkát, a kollektív ligeti feljajdulást, amikor a vízitündér megbotlik egy kátyúban, a hinta nyikorgását Agónia, a csíkos kombinés banya súlya alatt. Kata nem csak rajzol: hangokat, illatokat, egész élethelyzeteket sűrít bele egy-egy képbe. Minél többet nézem a festményeit, annál inkább úgy érzem, hogy nem is rajzol, hanem rendez. Színházat rendez a szavaimból. Színházi alkotóként kívánhatnék-e tökéletesebb alkotótársat?

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek