Nincs párja a turistalétnek Pekingben
A Pekingi Könyvvásáron először vett részt Magyarország, ráadásul díszvendégként! A Pagony két szerzője, Berg Judit és Dániel András is a magyar csapat tagja volt az augusztus végi könyves eseménynek, és izgatottan vártuk, milyen élményekkel térnek haza.
Különleges útibeszámolónk első részében Berg Judit válaszolt kérdéseinkre és Dániel András reagál Judit szavaira. Érdemes elolvasni a roppant szórakoztató beszámoló másik párját is, repülj velünk Pekingbe!
MI VOLT KÍNÁBAN A LEGMEGLEPŐBB?
Judit: Képtelen voltam megérteni, hogy miért működik egészen másképp a helyiek agya, mint a miénk. Többször előfordult, hogy egy nagyon egyszerű kérés, kérdés tökéletesen zavarba hozta a helyieket, szinte megoldhatatlan problémát jelentett számukra, hogy segítsenek. Amikor a tóparti vendéglőben intettem a pincérnek, hogy jöjjön oda, ő pedig kedves mosollyal visszaintegetett, akkor még nem gyanakodtam arra, hogy itt valami alapvető kulturális különbségről van szó. Hanem amikor megkértük egy étterem portását, hogy hívjon nekünk taxit hajnali egykor, hatalmas zavarodást okoztunk. A portás azonnal segítséget hívott, így két tovább alkalmazott is beszállt a probléma megoldásába. Hárman tíz perc tanakodás után jutottak el odáig, hogy megértették a kérésünket, bár Dániel András a telefonjára letöltött szuper kínai-angol szótárt is bevetette. Ám ekkor kezdődtek csak az igazi bajok. Mert a mi lelkes segítőink most azt akarták megtudni, hová is szeretnénk utazni. Megmutattuk a szállodánk nevét és címét, sőt, ki is kerestük a helyet a nálunk levő térképen. 
Segítőinkhez közben két további pincér is csatlakozott, most már öten próbálták megfejteni, hogy mit is jelenthet a térképen az a sok érdekes, latin betűs felirat. Szerencsére a huszadik percben előkerült a menedzser is, aki valamelyest tudott angolul, az egyik pincér közben elszaladt, hogy gyömbéres vizet hozzon nekünk, mert érezte: ilyen súlyú problémával nem mindennapi feladat megküzdeni. Végül, mintegy félóra kétségbeesett kézzel-lábbal történő mutogatás után megérkezett értünk a várva várt taxi. Hat segítőnk egyenként megölelt, boldog mosollyal köszönte meg, hogy segíthetett, végül könnyes szemmel integetett utánunk. Mi pedig beszálltunk a taxiba, bemondtuk a címet, és újabb potom negyedóra alatt sikerült is elmagyaráznunk a türelmesen bámuló sofőrnek, hogy hová is szeretnénk végre hazamenni.
András: Pedig nem sokkal korábban, egy jégkrémárus pultja előtt is sejteni lehetett volna, mi vár ránk. Az egy darab licsi és egy darab rózsa(!) jégkrém megvásárlása csak komoly kommunikációs csörte árán sikerült. A derék fiatalember, amúgy magyar módra, egyre tagoltabban és hangosabban ismételgette – kínaiul – a jégkrémek árát, remélve, hogy így talán egyszer csak megértjük, mennyit is kell fizetnünk. Ekkor jöttünk rá, hogy az egyetlen használható tolmácsgép mobiltelefonunk számológépe lesz a továbbiakban. Szerencsére Kínában is használják az arab számokat, ezért legalább az árusokkal való alkudozások során meg tudtuk értetni magunk a helyiekkel.
MI VOLT A LEGVICCESEBB ÉLMÉNYED?
András: Eme éjszakai halálvágta során voltak pillanatok, amikor lelki szemeim előtt már láttam a Pagony kiadó szerkesztőségének Bartók Béla úti épületén lengő két fekete zászlót... Egy életveszélyes előzés során az is eszembe jutott, hogy milyen jó, hogy az amúgy küldöttségünkhöz tartozó Lackfi János éppen nincs velünk, így lesz aki megírja majd a nekrológokat.
KEDVENC LÁTVÁNYOSSÁG
András: ... Hogy aztán, elhagyva a templomot, gyorsan vissza is zökkenjünk a sajátos kínai mindennapokba. Ehhez elég volt észrevenni, hogy a környékbeli szuvenír boltok kirakataiban álló Buddhák közül Mao Ce-tung és a jelenlegi vezető, Hszi Csin-ping aranyozott szobrocskái figyelnek minket kérlelhetetlen szigorral.
MI AZ, AMIT ÖRÖKRE ELTITKOLNÁL?
András: Őszinte elismerésem! Mondjuk, egy marcona hajósokról szóló könyvsorozat írójától el is várható ez vagányság... Egyébként ami az éjszakai piacon árusított rémségeket illeti, helyi informátorunk szerint ez inkább a turista vakító show része, semmint a pekingi közízlés jellemző megnyilvánulása.
MI HAGYOTT ÖRÖKRE NYOMOT BENNED?
MI VOLT A LEGJOBB/LEGROSSZABB ÉTEL, AMIT KÓSTOLTÁL?
Judit: Aki bírja a csípőset, ezer féle finomságból válogathat Kínában. Aki nem bírja, az legjobban teszi, ha üres párolt rizst fogyaszt, mert itt minden étel csíp, még az is, ami állítólag nem. Bár a világ legundorítóbb ételét, a büdös tofut nem kóstoltam. Beismerem, ehhez túl gyáva és finnyás voltam. Éttermekben is árusítják, nekünk az éjszaki piacon sikerült szembetalálkozni vele, de ettől még a csapatunk legelszántabb tagja is meghátrált. Talán, ha elárulom, hogy a tofut több hétre elássák a föld alá egy kis rothadó hússal együtt, hogy a nedveit kellőképpen magába szívja, majd az exhumálás után kisütik, akkor érthetővé válik a viszolygásunk. Ehhez hozzájárul az is, hogy ennek a különleges csemegének rendkívüli illata van, amely egy évek óta használt pottyantós kerti budira emlékeztet. Már az is nagy teljesítmény volt részünkről, hogy mérsékelt öklendezéssel sikerült továbbhaladnunk a büdös tofus stand mellett, és nem dobtuk ki a taccsot a szagoktól ott helyben.
András: Szerencsére reggelenként a szállodai svédasztalon nem kellett találkozni ezzel az ínyencséggel. Bár lokális specialitásban így sem volt hiány! A kontinentális vonalat a pirítós-vaj-dzsem trió képviselte. Ezeken kívül a helyi konyha kínálatából válogathattunk, ami félálomban, remegő tagokkal botorkálva a gazdagon rakott pultok előtt, nem volt mindig egyszerű feladvány. Én a nyitottság jegyében igyekeztem barátságot kötni a pekingi hidegtál-kultúra érdekességeivel. Bár őszintén szólva elég nagy kihívás, amikor kora reggel blansírozott hínárra meg durván megfokhagymázott, laskára vágott ektoplazmára emlékeztető dolgok néznek vissza az emberre a tányérból.
VÉLEMÉNYEK A KÖNYVVÁSÁRRÓL?
András: Ennek én is drukkolok! Ahogy persze saját elmeszüleményeim esetleges kínai sikerének is... Az mindenesetre bíztató volt, hogy egy magyarul nem tudó kínai család felvásárolta a magyar standon kiállított kufli könyveket. Vicces volna tudni, hogy a szöveg ismerete nélkül mit értettek meg az Elhagyatott Réten zajló kalandokból...
MIRE HÍVNÁD FEL EGY BARÁTOD FIGYELMÉT, HA UGYANOLYAN TUDATLANUL INDULNE EL KÍNÁBA, MINT TE?
Judit: Nekünk csak Kínában szóltak, hogy vigyázzunk a pénzváltással. A szállodai portán nagy eséllyel hamis pénzt sózhatnak ránk ugyanis. A legnagyobb címlet a 100 Jüan (ez kb. 4000 Ft-ot ér), ezt hamisítják előszeretettel. Sajnos még a bankban is bekeveredett a váltott pénz közé hamis, amit az ember – jobb híján – megpróbál elpasszolni. Persze a kínaiak szemfülesek, minden egyes bankjegyet megvizsgálnak, mielőtt elfogadnák, de ha az ember kellőképpen ügyes és ártatlan boci szemekkel néz, akkor agy nehezen meg tud szabadulni a hamis pénzektől is. Úgy tűnt, mindenki ezt csinálja, a hamis pénzek csereberéje afféle össznépi játék, mint Budapesten a BKV ellenőrökkel folytatott bújócska.
András: Ezt a „Találj 10 különbséget két, egyformának látszó Mao között"-játékot tényleg nagy lelkesedéssel játsszák, és valóban: néhány napi gyakorlattal mi is kezdtük felfedezni, miről ismerhető fel a hamisított yüan. Pesze csak, este, utólag, mert mondjuk egy zsúfolt piac forgatagában, a kiabáló árusok és lökdösődő vevők között nem igazán jut eszébe az embernek alapos összehasonlító elemzés alá vetni a kezébe nyomott bankjegyeket.
