Pipicsibi elindul Barázda bácsihoz

Lemezmesék 1.

2011. szeptember 28.

cimkék: zene olvasósarok

hÚj sorozatunkban gyerekzenékről olvashattok, meg mindenféle másról, ami hang, kép, zaj, Lakótárs nevű bloggerünktől. Róla és a mesékről ennyit: két gyerek, két szoba, két hangfal, két élet, a munka meg a család - mint majdnem mindenki, én is sztereóban élem az életem. A munkám zenehallgatás és szövegírás, otthon meg meséket mondok és találok ki. Miért ne lehetne összekötni a kettőt, és szigorú, csikorgó lemezkritikák vagy behízelgő ajánlók helyett lemezmeséket írni?

Az első fejezet első része,

amelyben megismerkedünk Pipicsibivel és a zajos nagyvárossal, amiben éldegél

Hol volt, hol nem volt, egy hatalmas városban, ami folyton zúgott és zörgött és döngött és dübörgött, de annyira, hogy az embereket már inkább a csönd zavarta, élt egy icipici kislány, akit úgy hívtak, hogy Pipicsibi.

Pipicsibi ebben a zörgő-zúgó-döngő-dübörgő városban született, ahol az autókat direkt fékcsikorgással és dudahanggal szerelték, és a dudák akkor hallgattak el, amikor nyomták őket. Ahol a polgármesteri hivatal minden fiúgyermek számára kiutalt egy különös eszközt, az úgynevezett flexelőt, és zsenge ifjúkoruktól kezdve arra nevelték őket, hogy péntek estétől hétfő reggelig flexeljék a város soha el nem készülő kertkapuit. Ahol a belvárosi bérházak földszinti helyiségeiben csakis textilüzemek és nyomdák kaptak működési engedélyt, és ahol a motorosok este tíz után kizárólag tövig húzott gázkarral közlekedhettek. Ebben a városban nyikorgott minden biciklilánc, csikorgott minden villamos, szörnyű hanggal szorult minden zsanér, öblösen ugatott minden kutya, zúgott minden szellőzőrendszer, és le volt fűrészelve minden kipufogócső. Mindez azért volt így, mert ennek a városnak volt egy velejéig gonosz polgármestere, egy bizonyos Decibel, aki folyvást csak azon törte a fejét, hogyan lehetne minél több zajt bezsúfolni az ő szeretett városába, mert meg volt győződve arról, hogy az igazi nagyváros nyüzsög, büdös, de mindenekelőtt: zajos.

A zaj pedig bekúszott mindenhova, ez áradt a tévékészülékekből, az utcákról, a bevásárlóközpontokból (a fehérzaj egy különösen kínzó válfajával, a plázazenének nevezett jelenséggel súlyosbítva, de erről majd máskor), a fogorvosi rendelőkből, a nyitva hagyott ablakokból és az utólag, jelentős felárral zajosított tömegközlekedési eszközökről. Betüremkedett a legapróbb résbe, a leggyulladtabb hallójáratba, útját állta minden értelmes hangnak, muzsikának, emberi szónak, meghitt suttogásnak. És a város lakói lassan leszoktak arról, hogy zenét hallgassanak, csak hallgatták és keltették a fehérzajt, a nagyváros statikusan recsegő lüktetését, ami egyetlen morajló masszává ált össze, és annyira testük részévé vált, mint mondjuk a szívük vagy a májuk. Ez volt Decibel metropolisza.

De hogy el ne térjek a tárgytól, ami ebben a zajban, mivel igen nehéz koncentrálni, elég könnyű, szóval hogy mesém témájánál maradjak, ebben a városban született Pipicsibi, akit az átlagosnál nagyobb és elállóbb fülekkel vert meg a sors, ezért aztán az átlagosnál érzékenyebb volt a zajokra. Születése óta a fehérzajban élt, aminek monotóniáját csak néha törte meg egy-egy, az utcában az előírtnál jobban meghúzatott Honda dübörgése, úgyhogy - annyi más kortársához hasonlóan - valósággal rettegett a csöndtől, a zene meg kifejezetten untatta. Pipicsibi a pályaudvarok hatalmas csarnokaiban érezte magát a legjobban, ahol a visszhang még inkább összemosta és megsokszorozta a zajt El sem tudta képzelni, hogyan lehet zaj nélkül élni. Vagy milyen lehet zenét hallgatni úgy, hogy nem szűrődik be valami külső zörej. Tökéletesen átlagos, nagyvárosi kislány volt tehát Pipicsibi, aki nem tudott csöndben lenni, és nem tudott csöndben maradni.

Ám Pipicsibi anyukája és apukája, akik egy békés és halkszavú, valósággal éneklő kohászvárosból származtak, sosem tudtak megbarátkozni a fehérzajjal, és egyre növekvő aggodalommal szemlélték, ahogy lányuk szép lassan hozzászokik, idomul Decibel birodalmához, aminek ők széles frekvenciatartományú fejhallgatókkal felszerelt néma ellenállói voltak, a titkos földalatti mozgalom, a Corti-szerv oszlopos tagjai.

- Mi lesz ennek a vége? - szólt egy szép napon Pipicsibi apukája Pipicsibi anyukájához. - Ha ez a gyerek ennyire hozzászokik Decibel fehérzajához, még a végén drum and bass-t fog hallgatni, vagy valami annál is rosszabbat, aminek még a nevét sem tudjuk.

- Hogy mondtad, drágám? - kérdezte Pipicsibi anyukája, és félrehúzta füléről a fejhallgatót. Pipicsibi apukája a Take Five jellegzetes zongoramenetét és Paul Desmond összetéveszthetetlen altjátékát hallotta kiszűrődni, mint ilyen esetekben szinte mindig. Az ellenállók himnusza.

- Aggódom a lányunkért - ismételte meg Pipicsibi apukája. - Decibel és Akusztika bíboros diktatúrájában teljesen el fog sorvadni a hallása, és akkor kihez adjuk férjhez? Egy rockdoboshoz?

- Nem tudom, mi a baj a dobosokkal! - válaszolt sértődötten Pipicsibi anyukája, aki serdülő lánykorát egy metálzenekar közvetlen közelében töltötte. - Többet ültem Marshall-erősítőn, mint iskolapadban, és jobb ha tőlem tudod, hogy a dobos a zenész legjobb barátja.

Talán Joe Morello lehelletfinom seprűjátéka paprikázta fel ennyire, gondolta magában Pipicsibi apukája. Ámulva nézte a feleségét, igen, ezért szeretett bele még az ellenállásban. Milyen jól áll neki ez a Sennheiser!

- Na jó - gondolkodott el Pipicsibi anyukája -, a dobos mégiscsak túlzás lenne. Igazad van, nem szabad engedni, hogy a lányunkat behálózza a gonosz Decibel.

Aggódva pillantott lányára, aki az ablakon kihajolva elmélyülten merengett a járdatisztító-autó zúgásán.

- Én sem akarom - folytatta Pipicsibi anyukája -, hogy ezt az áradó zörejt hallgassa egész életében. De hát te is tudod, hogy Decibel ereje óriási. A legjobb lesz, ha a Corti-szerv összekötőjéhez fordulunk. Csak ő segíthet, ha azt akarjuk, hogy a lányunk fehérzaj helyett jó, neki való zenét hallgasson.

És ekkor Pipicsibi papája olyat mondott Pipicsibi mamájának, amilyet még soha, ha a lányukkal kapcsolatos nevelési kérdésről volt szó:

- Egyetértek.

Pipcsibi mamája nem hitt a fülének. Aztán, kihasználva a ritka pillanatott, ő is lázasan elkezdett egyetérteni:

- Jó, akkor holnap vidd el Barázda bácsihoz. De John Zornról szó sem lehet! Kezdjetek valami visszafogottabbal!

Így Pipicsibi papája kénytelen-kelletlen megígérte, hogy nem fog avantgárd dzsesszt hallgattatni Pipicsibivel, és másnap, óvoda után együtt rótták a belvárosi mellékutcákat, hogy eljussanak a Corti-szerv titokzatos összekötőjéhez, az értelmes hangok nagy varázslójához, Barázda bácsihoz.

Katt ide a folytatáshoz, amelyben Pipicsibi egy csöves erősítő derengő fényében megismerkedik Barázda bácsival

 

Vissza az olvasósarokba ...