Vadadi Adrienn: A 4-es metró
A nagysikerű 3 éves lettem! és 4 éves lettem! antológiák után most megérkezett a várva várt 5 éves lettem! vers- és mesegyűjtemény! A kötetben ismét a Pagony legkedveltebb szerzői mesélnek, ezúttal kifejezetten az ötéveseknek. Olvassátok el együtt Vadadi Adrienn történetét egy izgága kisfiúról, és egy szuper kirándulásról!
Vasárnaponként sokszor megyünk kirándulni a szüleimmel. Olyankor Nani, a nagymamám szabadnapot vesz ki, nem jön velünk, mert azt mondja, ráfér egy kis egyedüllét. Pedig amikor hazamegy a balatonfenyvesi házába, alig telik el eg-két nap, már vonatozik is vissza hozzánk, mert azt mondja, olyan üres a balatonfenyvesi ház, hogy a csendtől meg lehet süketülni.
Azt szeretem a legjobban, amikor vasárnap az erdőbe megyünk, és egész nap csak kirándulunk. Nani csomagol nekünk szendvicset meg limonádét, és a zsebembe titkosan csokit is, hogy legyen aranytartalék.
De ahogy beülünk az autóba, én már rá is kezdek, hogy éhes vagyok! És mivel szendvicset nem kapok, mert apu azt mondja:
– Legalább addig várj, amíg elérjük az erdő szélét, most álltunk fel a reggeli mellől! – a titkos aranytartalékhoz már az indulásnál hozzá kell nyúlnom.
De azt is szeretem, amikor az Állatkertbe megyünk, vagy a korcsolyapályára. Csak egyet utálok, ha múzeumba. Mert az olyan unalmas. Nincs ott semmi, csak képek a falon. Anyuék meg állnak előttük órákig, és csak akkor veszik észre, hogy én is ott vagyok, amikor a teremőr néni rájuk szól, hogy a kisfiú – vagyis én – ne szaladgáljon fel és alá, mert zavarja a többi látogatót.
– Misikém! – mondja ilyenkor rosszallóan anyu. – Nem mehetünk folyton csak bábszínházba, néha felnőtt program is kell! Inkább élvezd ezeket a csodálatos formákat és színeket.
De én nem élvezem. A színházat sokkal jobban élvezem! Még akkor is, ha a rézerdős manókat már háromszor láttuk, és még akkor is, ha apu kijelentette, hogy ez volt az utolsó, mert a jóból is megárt a sok.
Tudj meg mindent a kötetről itt!
Ma viszont szuper jót talált ki apu a reggelinél! Elmegyünk Budapestre, és végigutazzuk az új 4-es metrót. Felszállunk az első állomáson, és leszállunk az utolsón, aztán vissza. Ráadásul az interneten azt olvasta:
Mészely Ilka illusztrációja– A 4-es metró szerelvényeiből kivették a vezetőfülkét, és átálltak távvezérlésű üzemmódra.
– Micsoda? – kérdeztem, mert abból, amit apu mondott, semmit sem értettem. Ha távvezérléssel megy, akkor én is irányíthatom a távirányítómmal, igaz?
De apu nem állt neki hosszan magyarázkodni, mert nem szereti, ha evés közben beszélnie kell, és épp a szájában volt a tojásrántotta, ezért csak annyit mondott:
– Te lehetsz a vezető.
– Ééén? A vezető? Lehetek? – néztem rá nagy szemekkel. – A metróvezető én lehetek? – ugrottam fel az asztaltól. – Metróvezető leszek! Metróvezető leszek! – kiabáltam körbe a konyhát. – Gyere, Nani! Elviszlek oda, ahová csak akarod! Körbejárjuk a világot!
– A Bikás parkot – nevetett anyu –, vagy esetleg a Móricz Zsigmond körteret.
– Vagy a sivatagot vagy az óceánt vagy távoli indiánföldeket! – kurjantottam, de aztán apu, amikor már lenyelte az utolsó falatot, és a zsemlével kitörölte a tányért is, felvilágosított, hogy azt sajnos nem lehet, mert a 4-es metró sem a sivatag, sem az óceán, sőt, még a távoli indiánföldek felé sem megy. Nani pedig a szabadnapjáról világosított fel, amikor ki sem mozdul itthonról, és ráér végre kitölteni a keresztrejtvényt.
– Így is jó – gondoltam –, akkor anyuékat viszem a Bikás parkba meg a Móricz Zsigmond körtérre, vagy hova!
És már szaladtam is, hogy becsomagoljak a hátizsákomba mindent, ami csak kell. Beraktam a zseblámpámat, arra az esetre, ha az alagútban áramszünet lenne, és a nénik sikítoznának a sötétben, hogy ki tudjam vezetni őket a világosra. Aztán a Budapest térképemet, hogy az útelágazásokban tudjam, merre kell fordulni. A dínós sebtapaszomat – az egész dobozzal! –, hogyha véletlenül nagyot fékeznék, legyen mivel beragasztani a sebesülteket. Mert egy metróvezetőnek mindenre számítania kell! Elpakoltam még a walkie-talkie-mat, a távirányítómat, amit a régi kisautómhoz kaptam, és a bontatlan csomag rágómat, mert a buszvezető bácsik is mindig rádióznak meg rágóznak.
Annyira izgatott voltam, hogy majd kiugrottam a bőrömből. Egész úton Budapestig, amíg az autóban ültünk, csak az útvonalat gyakoroltam, amit apu kinyomtatott és anyu felolvasott. De amikor már vagy tizedszerre kezdtem neki, hogy:
– Kelenföld vasútállomás, Bikás park, Újbuda-központ, Móricz Zsigmond körtér... – akkor apu félbeszakított:
– Ha nem maradsz csendben, Sipos Mihály, metró helyett viszlek a múzeumba!
Csendben maradtam.Vagyis magamban folytattam: Szent Gellért tér, aztán...
Amikor végre kiszálltunk az autóból, anyuék összevitatkoztak valamin. Amíg vártam, hogy kibéküljenek, találtam egy csigát. Egy icike-picike csigát. Egy ház falán mászkált, amíg az anyukája meg az apukája a kerítésen vitatkozott. Én meg, hogy ne legyen szomorú, az Uborkáné lányát énekelgettem neki. Már épp kezdett megbarátkozni a hangommal, az egyik szarvát ki is dugta, és jól a szemembe nézett.
De aztán nálunk is, és csigáéknál is szent lett a béke, és már mehettünk is tovább. Az icike-picike csiga a ház falára mászkálni, mi pedig az állomás felé metrózni.
Apu vett három metrójegyet. Egyet anyunak, egyet magának, és a harmadikat nekem, mert már én is nagy vagyok. Aztán lemozgólépcsőztünk, és az állomás legelejére mentünk, hogy ha jön a metró, máris beülhessek a vezetőfülkébe.
Csakhogy az állomás legelején nagyon sok gyerek volt már. Úgy látszik, mindenki elolvasta az interneten, hogy most lehet először az automata kocsikkal utazni, és mindenki metróvezető akart lenni! Nem örültem neki, hogy sokan vannak! Egyáltalán nem örültem! Pedig a fagyizóban külön szeretem, ha sokat kell sorba állni. Mert olyankor mindig figyelem, hogy milyen fagyit kérnek előttem. Számolom, hogy hány csoki, citrom és málna, joghurt, eper vagy vanília.
És amikor én kerülök sorra, abból kérek, amelyikből még senki sem választott. Nani szerint igazi ínyenc vagyok, mert minden különlegességet kipróbálok. Anyu újításaira is csak akkor mondom, hogy pfúj, amikor már megkóstoltam. Most viszont tényleg nem örültem a hosszú sornak! De nem volt mit tenni, beálltunk a végére.
Amikor megérkezett a metró és kinyílt az ajtó, az összes gyerek, aki csak a sorban állt, és ráadásul az anyukák meg az apukák mind beözönlöttek a kocsiba. Velünk együtt. Nagy tolongás volt, mert mindenki előre akart jutni, vezetőnek. Kerestem a vezetőfülkét, hogy én lehessek az első, de sehol sem találtam. Apu elmondta, hogy ezekben a legújabb kocsikban már vezetőfülke sincs, meg vezető sincs, ki lehet látni a sötét alagútba, ahogy száguldunk. Aztán legelőre állított, a nagyfiú mellé, de nem voltak ott se gombok, se kormány, semmi ilyesmi, csak előttünk a hosszú alagút. A kisebb fiú és a két lány körénk álltak.
Becsukódtak az ajtók, a hangszóró bemondta, hogy a Bikás park következik, és a nagyfiú elkiáltotta magát:
– Indulás! – és elindultunk.
A lányok sikítozni kezdtek, a nagyfiú láthatatlan gombokat nyomogatott, mintha ő vezetné a metrót, a kisebb fiú meg a hangjával brümmögött és fékcsikorgott. Először csak pislogtam, hogy mellettem a nagyfiú milyen jól vezet, mert a metrónk csak úgy száguldott a sötét alagútban! De a Bikás park után, amikor elővettem a hátizsákomból a Budapest térképet és széthajtogattam, a zseblámpámat bekapcsoltam, a sebtapaszokat előkészítettem, a walkie-talkie-t kiraktam az ablakba, a rágókat szétosztogattam, már nyomtam is a gombokat, nyitottam és csuktam az ajtókat, brümmögtem és fékcsikorogtam, és a nagyfiúval nagyot kiáltottam: – Indulááás!
Az anyukák és apukák meg ültek az üléseken, és mint a rendes utasok, várták, hogy elvigyük őket a Móricz Zsigmond körtérre, vagy a távoli indiánföldekre.
