„Szerintem a kisgyerek a világ legjobb tanítója”
Olvasd el Bartos Erikával készült interjúnkat legújabb, Ovis jelek meséi című sorozatáról!
2025-07-18 - Fodor Andrea
Bartos Erika számtalan mesekönyvvel ajándékozta már meg az olvasóit, és most egy újabb, ismét kihagyhatatlan sorozatot alkotott: ovis jelek meséi érkeznek minden mennyiségben! Az új könyvek megjelenése kapcsán kérdeztük a szerzőt, aki elárulta, mi volt az ő jele az óvodában, és hogy mi inspirálta őt az újabb mesék megírásában. De ebből a beszélgetésből azt is megtudhatjátok, hogy – bár nem óvónő lett, ahogyan azt kisgyerekként tervezte – miért érzi mégis úgy, hogy ez a gyönyörű hivatás mégis az övé maradhatott. Olvass tovább!
Mi volt a jeled az oviban, milyen viszonyod volt vele? Szívesen gondolsz rá vissza ma is?
Falevél volt a jelem. Szerettem, illik hozzám, hiszen a Bogyó és Babóca-sorozatban is fontos szerep jut a természetnek, a növény- és állatvilágnak. Érdekes véletlen, hogy épp most szőttem bele a legújabb, hegymászós Bogyó és Babóca könyvbe egy új szereplőt, egy levélutánzó sáskát, aki a valóságban úgy néz ki, mintha egy mozgó falevél volna. Hivatalosan „óriás vándorló levélnek” hívják, érdemes rákeresni, nagyon különös teremtmény.
A falevél gyakori jel, belekerült az első Ovis jelek meséi kötetbe egy olyan mesével, ami az idő múlását, évszakok változását érzékelteti: a kis rügyből levél lesz, megnő, zöld színét sárgára cseréli, végül lehullik.
Szerintem az óvodai jel olyasmi, mint az első személyi igazolvány. A kicsik még nem tudnak írni, olvasni, így ezek a jelek segítik őket abban, hogy az óvodai közösségbe kerülve beazonosítsák a saját szekrényüket, tárgyaikat. Fejlesztik az önállóságot, a kis óvodás a jelét felismerve tudja, hova tegye a cipőjét, fogkeféjét stb.
Erősítik a közösségi élményt is, hiszen mindenkinek megvan a saját jele, helye a csoportban. A gyerekek általában nemcsak saját, de a többiek jelét is tudják. A jelek egyfajta kapaszkodóként szolgálnak az óvodásoknak.
Az Ovis jelek meséi-sorozat köteteit rendeld meg itt!
Igen, mindenképpen. Meseprogramjaim végén mindig szívesen aláírom a könyveket, ha a gyerekek hoztak magukkal otthonról. Ezek szép emlékek számomra, ilyenkor mindig módom nyílik beszélgetni a gyerekekkel, szülőkkel, nagyszülőkkel. Mindenkire szánok időt, beleírom a könyvbe, amit a kisgyerek szeretne. Vagyis épp az a lényeg, hogy nemcsak beleírom, hanem belerajzolom, mert a legkisebbeknek az írott sorok még semmit sem mondanak. Ilyenkor általában az első, amit a kisgyerek elmond, az ovis jele, én pedig boldogan belerajzolom a könyvébe. Ezekből a találkozókból merítve nagyjából tudom, mik a leggyakoribb óvodai jelek, milliószor rajzoltam már le valamennyit, a legnagyobb örömmel.
Igen, gyakran előfordul, hogy elmesélnek egy-két szívmelengető történetet. Nagyon szép hivatás adatott meg nekem, annyi mosolyra és könnyre fakasztó történettel, kedves momentummal ajándékoznak meg a családok a közönségtalálkozókon, hogy egyetlen rossz szavam sem lehet. Sokszor még azt is elmesélik a gyerekek, hogy a bölcsődében mi volt a jelük, de most már nem az, mert már óvodások. Erre egyébként többféle jó megoldást is láttam, van olyan kisgyerek, akit az nyugtat meg, ha tovább viheti a jelét a bölcsődéből az óvodába, de olyanok is akadnak, akiket épp az segít az önálló identitás fejlődésében, ha az új intézményben új jelet kapnak. Ahogy én tapasztalom, az óvónők nagyon érzékenyen, személyre szabottan, gyerekközpontúan tudják kezelni ezeket a helyzeteket.
Az Ovis jelek meséi-sorozat köteteit itt tedd a kosaradba!
A leggyakoribb jeleket a közönségtalálkozók miatt jól ismerem. Ilyen szempontból egyébként a keresztneveket is jól ismerem. Sok mesekönyvet dedikálok egy-egy program után, így azt is látom, hogy mely nevek a gyakoriak, sőt, földrajzi térségenként is változó neveket adnak a szülők. Ez egy szép, érdekes megfigyelés számomra.
A ritkább óvodai jelek terén óvónők tanácsát kértem, illetve az is segített, hogy szeretek varrni, és gyakran megfordulok olyan üzletekben, ahol felvarrható óvodai jeleket árulnak, ezekből is merítettem néhány ötletet. Az egyes kötetekben szereplő jeleket felsoroltam itt: első, második, harmadik, negyedik kötet.
Arra törekedtem, hogy a témák változatosak legyenek mindegyik kötetben. A mesék egy része a mindennapi életből jön: sütés-főzés, kirándulás, nyaralás, hóemberépítés, születésnapi ünneplés, veszekedés, kibékülés, vonatozás, az évszakok változása, az óvodai ballagás… Vannak „fiús” mesék, ilyen a gumicsere apa autóján, vagy az építkezés, de vannak „lányos”, hercegnős, babázós fejezetek is. Illetve van néhány valóságtól elrugaszkodott mese is, melyben felülünk a Nap sugaraira vagy üldögélünk a Holdkaréjon…
Ezek mind egyoldalas, rövid történetek, melyekkel lekerekíthetjük a nap végét, vagy akár teret adhatunk egy beszélgetésnek. A mese fonala megnyitja a legkisebbeket, már a kérdéseik is fontos dolgokat sugallnak a szülőnek, óvónőnek, pedagógusnak. Valójában a gyerek számára nem is a mese a legfontosabb, hanem az együtt töltött idő, a ráfordított figyelem. Az óvodás korosztállyal már nagyszerűen lehet beszélgetni. És milyen jókat mondanak! Nem elsősorban a mosolyra fakasztó „gyerekszáj” megjegyzésekre gondolok, hanem igazi mély, komoly dilemmákra, melyeken eltűnődhet a felnőtt. Szerintem a kisgyerek a világ legjobb tanítója, felhívja a figyelmünket a valóban fontos dolgokra, tiszta iránytűt tart elénk, miközben barátságos rendetlenséget, szerethető káoszt teremt maga körül.
Van olyan mese a négy kötetben, ami különleges számodra?
Számomra mindig a legkisebbek állnak a fókuszban, a gyerek az Alfa és az Ómega. Így a születéssel kapcsolatos történetek a kedvenceim: az első kötetben a SZÍV (az első mosoly története), a másodikban a LOMBOS FA (egy faragott bölcső története), a harmadikban pedig a BABAKOCSI, ami három barátnőről szól, akik kislányként együtt tologatják a játékbabakocsijukat, majd anyaként szintén együtt ringatják a gyermeküket, akkor már igazi babakocsiban…
Rendeld meg a köteteket itt!
Gyerekkoromban óvónő szerettem volna lenni. Őrzök egy rajzot 1979-ből, óvodás éveimből, melyen már akkor, 5 évesen lerajzoltam, hogy „Óvónéni leszek”. Érettségi után mégis a Budapesti Műszaki Egyetemet választottam, és építészmérnök lettem. Végül a sors visszaterelt az eredeti terveimhez: nem lettem ugyan óvónő, de megadatott nekem, hogy a gyerekvilághoz szólhassak. Az óvónői szakmát ma is az egyik legszebb hivatásnak tartom, végtelen szeretet, odaadás, ugyanakkor jókora türelem, felelősségtudat, kitartás kell hozzá. Az óvónőket nem lehet eléggé megbecsülni, hiszen a szülők a legdrágább kincsüket teszik a kezükbe.
Nemrég egy közönségtalálkozón a vendéglátóm nálam sokkal ügyesebben megfogalmazta az utamat: „Olvastam, hogy kiskorában óvónő akart lenni. Milyen jó, hogy inkább meseíró lett, mert így ezer és ezer (vagy millió) kisgyerek óvónője lehet!” Nem tudhatom, csak reménykedhetek benne, hogy jó óvónője vagyok a kis olvasóimnak.
Bartos Erika Ovis jelek meséi könyvsorozatát rendeld meg máris!
