Olvass bele a Szárazságba!

Dani, a magának való fiú és új osztálytársa, Anikó abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy a klímakatasztrófa sújtotta Magyarország egyik legjobb gimnáziumába járhatnak. Mindketten kilógnak a sorból egy kicsit, így nem véletlen, ha hamar megtalálják a közös hangot. A kamaszok félénk barátkozását és kibontakozó szerelmét azonban félbeszakítja egy újabb katasztrófa, aminek következtében a fiatalok elszakadnak egymástól és az egész addigi életük fenekestül felfordul. Olvass bele!

I.

szarazsag_1000px.jpg
Magyarország

A Kárpát-medencében elhelyezkedő állam, 2029 óta az Európai Környezetvédelmi Unió [röviden: EKU] tagja. Lakossága kb. 7 millió fő. Éghajlata száraz poszt-kontinentális, a legalacsonyabb hőmérséklet januárban 4-6 fok, a legmagasabb júliusban 40-43 fok. Fővárosa Budapest, lakossága megközelítőleg 1,3 millió fő. A Kárpátoknak köszönhetően évente legfeljebb 10-12, mérsékelt erejű tornádó alakul ki. Egyetlen, még meglévő tava a Balaton, ami Európa legveszélyeztetettebb édesvízlelőhelye. Megmaradt folyói a Duna és a Tisza, amelyeknek vegyszermentesítésére nemzetközi összefogások születtek. A magas pótdíjak ellenére a turisták előszeretettel látogatják a – felszín alatti vizeknek köszönhetően – folyamatosan biztosított ivóvize miatt. A határokon 2046 óta kizárólag EKU-polgárokat engednek át.

(Részlet az Európai Környezetvédelmi Unió Magyarországot bemutató szócikkéből)

Ahogy beléptek Dani szobájába, az érzékelő felhúzta a redőnyt. A helyiség egyetlen ablaka a sötét utcát mutatta, hallani lehetett az eső heves kopogását. A zord időjárás illett a hangulatukhoz, így szerettek dolgozni a legjobban.

A szobában alig akadt hely bútoroknak, a ruhásszekrény és az ágy mellett éppen elfért egy íróasztal, ez alá rakta be a fiú a cuccát, amikor megérkeztek. Anikó gondosan letette a saját táskáját a pokróccal letakart ágyra, majd a matrac végére ült, ahol már várták a díszpárnák. A lánynak persze soha nem volt jó úgy, ahogyan Dani odakészítette, hosszan rakosgatta őket, fészkelődött közöttük, mint egy macska, a hosszú szőke hajszálai folyton ott maradtak, miután elment.

Nem szóltak egymáshoz, mindketten elrendezték a maguk területét. Kartávolságra helyezték az innivalót és az energiaszeleteket, hogy amikor kell, csak ki kelljen nyúlni értük. Matekórán már megbeszélték, hogyan fognak aznap továbbhaladni, úgyhogy Dani elővette a munkaállomását, és az asztalra tette. Az apró gépnek nagy tér kellett, ezért ült ő az asztalnál, a lány pedig az ágyon, neki egy régebbi, digitális rajztáblája volt, amit az ölébe tudott venni.

Dani az ujjlenyomat-olvasóval kapcsolta be a munkaállomást, nem hangvezérléssel. Nem akarta megtörni a csendet, amiben csak az eső kopogása és a süvítő szél hangja hallatszott. Miután a doboz alakú eszköz szkennelte az ujjbegyét, a gép kétfelé kezdett vetíteni. Függőlegesen egy képernyőt, amit a fiú akkorára nagyíthatott a kezével, amekkorára akart, előre pedig egy billentyűzetet, amit néhány érintéssel rajzlappá lehetett alakítani.

Amíg Dani rajzolni kezdte a megbeszélt képkockákat, Anikó hozzálátott a szokásos szertartásához, és egy virág fekete-fehér képét kezdte el színezni. Ez a színezés nem egyszerű kifestése volt a képeknek, a lány élettel töltötte meg az elé kerülő vázlatos rajzokat. Mint a gyakorlott zenészek számára a skálázás, olyan volt számára a virágokkal való foglalkozás. Elmélyülten keverte a színeket a nárciszhoz, észre sem vette, hogy Dani időnként felé pillant. Anikó, ha rajzolt, egészen előregörnyedt, hosszú, vékony karját a térdére támasztotta, kék szemével a feladatra összpontosított. Időnként még pislogni is elfelejtett, ilyenkor meg kellett állnia pihenni, nehogy megfájduljon a feje.

– Kitöröljem, vagy a többi mellé teszed? – kérdezte, amikor elkészült. Nagyon halkan szólalt meg, nehogy megzavarja a fiút, így az egyre erősödő zuhogás hangja szinte el is nyomta a kérdését. Dani felkapta a fejét, intett egyet a falon lévő vezérlőpanel felé, erre az eső hangja megszűnt, az ablakon pedig megállt a viharszimuláció. Most a valóságot mutatta, és a beáradó márciusi fény hirtelen teljesen elvakította őket.

Anikó a szeme elé kapta a kezét, nem is vette észre, amikor a fiú az ujjával áthúzta a rajztáblán készült képet a nyomtatóra. A gép szinte a lány ölébe lökte a papírt. Néhány pislogás után megszokta a szeme a hirtelen támadt világosságot, és megvizsgálta a művét. A lappal a kezében megfordult, és a korábbi rajzokat nézegette. Több tucat virág díszítette már Dani falát az ágy fölött, Anikó pedig próbálgatni kezdte az újat, melyik mellé passzolna leginkább.

– Miért ide? – kérdezte a fiú, amikor a nárcisz végül a múlt heti orgona mellé került.

– A színe miatt. Azt hiszem, ide illene a legjobban – gondolkodott el a lány.

– Nem úgy. Miért nekem? – pontosított, egyre nehezebben mondva ki a szavakat.

– Hová tenném? A kollégiumba? A szobatársaim pasis poszterei mellé?

Anikó szülei messze laktak Budapesttől. Mezőgazdaságból, állattartásból éltek, hatalmas földeket műveltek, de a lány valahogy soha nem érezte jól magát abban a környezetben. Szerette a természetet és az állatokat, de inkább messziről csodálta őket, az etetés, öntözés, betakarítás nem az ő világa volt.

Az apja a könnyeivel küszködött, amikor felvették Budapestre a gimnáziumba, de nem tartotta vissza, csak annyit kért tőle, hogy hétvégente és a szünetekben járjon haza. Danival a rajzszakkörön barátkoztak össze, bár a fiú eleinte azt is nehezen viselte, hogy a tanár mellé ültetett valakit. Egy feladat kapcsán kellett többet beszélniük, ugyanis a tanárnő azzal az ötlettel állt elő, hogy a padtársak készítsenek el a téli szünetig egy közös projektet. Nem szabta meg a témát, sem a stílust, az egyetlen kikötése az volt, hogy találják meg, mivel egészíthetik ki egymás tehetségét.

– Történeteket rajzolok – mondta Dani, mert azt már megfigyelte, hogy a szabad foglalkozásokon Anikó inkább csendéleteket készített, és a színekkel tette azokat egyedivé. A lány bólintott, és csak annyit mondott, hogy akkor ebből kezdünk majd valamit.

A fiú hálás volt és meglepett, hogy ilyen érzékeny osztálytársa is van. A többiektől a gúnyolódást szokta meg, amire soha nem tudott időben válaszolni. A kimondott szó mindig az ellensége volt. A gondolatok hihetetlen erővel zúdultak rá, de a mondatok nem tudták követni. Címszavakban próbált beszélni, hogy egyszerűbbé tegye, de ezt sokan furcsának vagy ijesztőnek tartották. Hosszan nézték a falat az iskola folyosóján, miután a szakkör véget ért. Nem maradt repedés, ami ne vált volna ismerőssé, amíg a megoldáson gondolkodtak. Végül Anikó vetette fel az ötletet, hogy csináljanak képregényt. Közösen kidolgozzák a történetet, Dani megrajzolja a vázlatot, a lány pedig kiszínezi.

Szeretnéd tovább olvasni? Rendeld meg itt!

Olvasd el ajánlónkat is a könyvről!

Készítettünk egy interjút a szerzővel, keresd itt!