Nem tudtam szabadulni attól a képtől, hogy megnyitom a csapot, és nem jön belőle semmi

Interjú Rojik Tamással

Vajon milyen érzés lehet, amikor disztópiát ír az ember, és hirtelen belecsöppen? Rojik Tamással éppen ez történt. Télen megírta, tavasszal valóra vált: kijárási korlátozás, a készletek felhalmozása, a boltok kifosztása. Vajon mi lesz, ha még több jóslat válik valóra? A szerzővel beszélgettünk írásról, klímahelyzetről, a művészet felelősségéről – olvass tovább!

Honnan jött az ötlet és miért ennyire közeli időpontra tetted a regény cselekményét?

szarazsag_1000px.jpgEgy, a jövőben játszódó hosszabb történetet nagyon régóta szerettem volna írni, novelláim pedig már korábban is jelentek meg. A vízhiány nagyjából egy éve kezdett el komolyan foglalkoztatni, akkor olvastam először bővebben arról, hogy egyes városokban elfogyhat vagy ideiglenesen már el is fogyott az ivóvíz. Ezek a helyek tőlünk messze vannak, az egyik cikk meg is jegyezte, nálunk egyelőre nehéz elképzelni hasonlót.

Nekem viszont ez volt az első gondolatom. Nem tudtam szabadulni attól a képtől, hogy megnyitom a csapot, és nem jön belőle semmi. Ebből a pillanatból nőtte ki magát lassan az egész szöveg.

Több okból tettem az időpontot a 2050-es évekre. Egyrészt azért, mert az életkoromból adódóan körülbelül ez a harmincvalahány év az, amit el tudok képzelni, fel tudok fogni. Másrészt azért, mert azok a jóslatok, előrejelzések, amiket olvastam az időjárásról, klímakatasztrófáról, gazdasági és technikai változásokról, nagyjából ebben a távlatban gondolkodtak.

Voltak-e olyan pillanatok a regény írása közben, amikor a valóság kísértetiesen hasonlítani kezdett arra, amit korábban leírtál?

Voltak érdekes egybeesések, például ősszel, nem sokkal azután, hogy megírtam az erőművek hűtésének problémájáról szóló részt, olvastam, hogy a Duna alacsony vízállása a jövőben gondot okozhat ezen a téren.

De voltak ennél hidegrázósabb pillanatok is. A márciusi élelmiszer-rohamban kimondottan furcsán-ismerősen éreztem magam a kifosztott üzleteket járva. Persze én egészen más környezetben képzeltem el mindezt, mégis megdöbbentem, hogy amit télen leírtam, mint például a tömeges készlethalmozás, kijárási korlátozás, tavasszal megtörtént.

Mit gondolsz, az ilyen szövegek segítenek a klímakatasztrófa megelőzésében? A szöveg írásakor volt benned ilyen irányú vágy vagy ez pusztán csak a kerete a történetnek, olyan kapaszkodó, aminek segítségével el tudsz mesélni egy sztorit két fiatalról?

Őszintén nem tudom, lesz-e ilyen irányú hatása a könyvnek. Mi itthon a feleségem szerint kevesebb vizet használunk, amióta elkezdtem írni a szöveget.

Persze, szeretném, ha nem az általam elképzelt, egyik legrosszabb forgatókönyv valósulna meg. Ha ebben egy minimális szerepe is lesz a könyvnek, már megérte.

Az járt a fejemben, amikor írtam, hogy a magam számára is találjak valamilyen választ az özönlő kérdésekre, hogy mi lesz, ha nem teszünk valamit a klímakatasztrófa elkerüléséért? Igyekeztem logikusan, az életszerűség határán belül mozogni, nem az volt a szándékom, hogy egy felfújt katasztrófakönyvet írjak.

A regényben fontos szerepe van a rajzolásnak, de más művészeti ágak is megjelennek benne, zene illetve fényszobrászat, a művészetek segítségével megvédhetjük magunkat, működhet az elefántcsonttoronyba való bezárkózás vagy egyszerűen ez csak egy menekülő útvonal a világ borzalmai és a hétköznapok taposómalma elől?

A művészet sok célt szolgálhat, akár többet is egyszerre. Lehet menekvés a mindennapok elől egy másik világba, ahol más embereknek másféle gondjai vannak, és elterelik a figyelmet a sajátunkról. Máskor pont az ellenkezője a cél, láttatja, hogy a saját problémáink nem egyediek, más is megküzdött már vele, és nem bukott el.

Időnként az is elég, ha a művészet szórakoztat, gyönyörködtet.

A regényben megjelenő művészeti ágaknak is több szerepe van. Anikó gitározik, mert a zene mögé el tud bújni, ki tudja magát szakítani vele a világból, ha a kezébe veszi a hangszerét, védett helyre kerül. Alinak a fényszobrászat hasonló.

Dani és Anikó rajzolnak, ezzel fejezik ki a gondolataikat, főleg a fiú, akinek nehezére esik a beszéd. Ráadásul számukra ez az összetartozást is jelenti, egy olyan titkot, amit csak ők értenek igazán.

A szereplőimnek fontos a művészet, valószínűleg azért, mert nekem is az. Az életet gazdagabbá teheti, segíthet mélyebben megélni egy-egy érzelmet, erősítheti az összetartozás-élményt alkotó és befogadó között, de megtaníthat kritikusan gondolkodni is.

Hogy kerül össze egy szerelmi történet a klímakatasztrófával? A regényben két fiatal, Dani és Anikó szerelmének kibontakozását is nyomon követhetjük, te mit gondolsz inkább egy szerelmes regényt írtál vagy ez csak egy része az egésznek? Hogy definiálnád a regényed alapvető mondanivalóját?

A szerelem szinte minden témával megfér. Az ember társat akar maga mellé, akkor is, ha a világ összedől körülötte.

Az írásaimban általában igyekszem azt láttatni, hogy az események hogyan hatnak az egyes emberek életére. Ha van egy katasztrófa vagy bármilyen változás, azt hogyan lehet megélni, túlélni, hogyan befolyásolja a mindennapokat, mi változik.

Manapság fiatalként borzasztóan nehéz lehet azt tapasztalni, hogy bár a klímaváltozásról mindenki tud, hiszen látjuk, érezzük a hatásait, mégis világszerte nehezen megy az összefogás. Amit sikerül elérni, az sem biztos, hogy harminc év múlva elég lesz ahhoz, hogy élhető világ vegyen minket körül. Pedig addigra akár az ő gyerekeik is lehetnek olyan korúak, mint Dani és Anikó.

Ha van olyan, amit kiemelnék a szövegből, akkor az a küzdés, a céljaikat fel nem adó főszereplők akaratereje.

Sokat kellett kutatnod, a regényben bekövetkező klimatikus változások mennyire megalapozottak tudományosan?

Sokat olvastam, mire összeállt a fejemben a regény világa.

Eredetileg nem a szöveg miatt kutattam, egyébként is szeretem a lehetséges technikai újdonságokról szóló híreket olvasgatni, és eljátszani azzal, hogyan befolyásolná a hétköznapokat, ha megvalósulnának. A klímaválságról szóló cikkek pedig állandóan szem előtt vannak, kikerülhetetlenek, az emberre ragadnak információk. Igyekeztem ezeket megszűrni, és elsősorban szakértőktől olvasni. A várható átlaghőmérsékletet, vagy a mezőgazdaság átalakulását például nem én találtam ki, az olvasottakat mind beépítettem.

Az persze spekuláció, hogy a nagy folyóink mennyire száradhatnak ki teljesen, a felszín alatti vizek mennyire lesznek szennyezettek, ezeknek a megmentésére azért, ha jól tudom, vannak összefogások, kísérletek, szóval optimistább vagyok egy árnyalattal, mint amit megírtam.

Hozzád mennyire áll közel a disztópia, mint műfaj? Vannak kedvenceid a témában?

Több mint tíz évvel ezelőtt disztópiákból írtam az első szakdolgozatomat, ráadásul az ezekben megjelenő szerelmi szálakból. A mai napig nagyon szeretem azokat a könyveket, filmeket vagy sorozatokat, amik egy teljes, kitalált világot felépítenek, bejárhatóvá és hihetővé tesznek.

Amikor a szakdolgozatomat írtam, többször is elolvastam az alapműnek számító 1984-et, a Szép új világot, Zamjatyin Mi című regényét, Szathmári Kazohiniáját, illetve az azóta nagyon híressé vált Atwood-regényt, A szolgálólány meséjét. Abból például a könyv annyira megfogott, hogy a sorozatot nem néztem meg, nem akarom kitenni magam újra annak a nyomasztó világnak.

A film- és animációs sorozatok pedig manapság elképesztő mennyiségben nyújtanak látványos és elgondolkodtató lehetőségeket, ezeket szinte mind nagyon inspirálónak tartom, sok felvetést igyekszem legalább magamban továbbvinni, más irányból megközelíteni.


A disztópia, mint műfaj egyre népszerűbb mostanában, a climate fiction pedig egy egészen új hajtása ennek, mit gondolsz miért van ekkora igény az ilyen típusú szövegekre. Illetve lehet-e regényeken keresztül bármit is elérni, annak érdekében, hogy esetleg kevésbé mérgezzük a bolygót vagy jobban odafigyeljünk a demokratikus folyamatok átalakulására? Egyáltalán a művészetnek lehet-e, kell-e ezekre reagálnia?

Naponta alakulnak ki új dolgok, érkeznek technikai eszközök, születnek telefonos alkalmazások. Ezek közül néhány teljesen eltűnik, néhány pedig alapvetően megváltoztatja hosszabb-rövidebb időre a mindennapjainkat.

Amikor egy-egy ilyen a köztudatba kerül, sokszor két véglet között gondolunk rájuk: megmenti vagy tönkreteszi világot. Az igazság többnyire jóval árnyaltabb, de szerintem jó, ha a művészet megmutatja a legrosszabb kimeneteli lehetőségeket is. Ezek lehetnek elrettentő erejűek, amik befolyással hathatnak ránk, hogy ésszel, kritikusan kezeljünk mindent, amit elénk tesznek.

A climate fiction kifejezést akkor hallottam, amikor az első jegyzeteimet írtam a Szárazsághoz. Szerintem az olvasói igény hasonló lehet ahhoz, ami az én szándékom is volt: kezdeni valamit az állandóan szembejövő klíma-hírekkel, illetve a bőrünkön tapasztalt valósággal. Amikor tizenöt évvel ezelőtt, a gimiben környezetvédelmet tanultunk, minden olyan távolinak tűnt. Az ózonlyuk vagy a rovarvilág pusztulása nem érintett közvetlen közelről. Az viszont már szembetűnő, hogy idén egyszer lapátoltam havat, a gimi alatt pedig még hószünet is volt.

Nem csoda, ha foglalkoztatja az embert a kérdés, ami pedig érdekel, arról próbálunk minden irányban tájékozódni.

Mesélj kicsit az írás folyamatáról, hamar megtaláltad a sztorit, karaktereket? Már az elején tudtad, hogy miről akarsz beszélni és milyen irányba fog haladni a cselekmény? A szereplők, hogy születtek meg? Egyikük, Dani, egy autisztikus vonásokat mutató, szűkszavú magának való srác, az ő karaktere hogyan született meg, miért választottál egy ilyen figurát?

Amikor írok, a legtöbbször képszerűen látom a jeleneteket, szereplőket. Régi bánatom, hogy a pálcikaembereknél jobbat képtelen vagyok rajzolni. A főszereplők alakja - talán ezért is - hamarabb a fejemben volt, várták a nekik való történetet. Az ő képregényeiken át igyekeztem láttatni a fejemben eddig megrekedt képeket, képsorokat.

Dani azért olyan, amilyen, mert szeretek izgalmas karakterekkel dolgozni, akik valamiért kilógnak a tömegből. Szeretem a küzdelmüket, ahogy igyekeznek megtalálni a helyüket a világban, beilleszkedni, de közben megtartani magukból annyit, amennyit csak lehetséges.

Az írás folyamata különlegesebb volt, mint ahogyan általában dolgozom. Az elmúlt három évből kettőt eleve azzal töltöttem, hogy próbáltam megtalálni azt a hangot, ami a legjobban illik ehhez a történethez. Több félig megírt szöveg került a süllyesztőbe, mert egy-egy ponton rájöttem, hogy az az irány nem volt elég jó. Ilyenkor kezdtem teljesen elölről, és bíztam benne, hogy megtalálom, amit keresek.

Amikor végül kiforrta magát, az élet úgy hozta, hogy a megírással párhuzamosan az első saját otthonunkat is megtaláltuk, amit teljesen fel kellett újítanunk, úgyhogy a nyolcórás munka mellett folyamatosan egyeztettünk a mesterekkel, színeket, anyagokat válogattunk a házikóhoz, és közben írtam a regényt. Mozgalmas, de nagyon jó időszak volt!

A regény címe, Szárazság, a bekövetkezett klímakatasztrófára utal, azonban maga a nyelv is, amin megszólal, sőt az egyik főszereplő hangja is elég szikár, ami a témához is nagyon passzol, abszolút képes megteremteni a műfajhoz és témához szükséges légkört, szinte olyan mintha a regényben megjelenő szárazság, vízhiány kihatna a könyv szövegére is. Ez hogy alakult, hogy nyelvileg is egy letisztult, nagyon kimért stílusa lett a könyvnek?

Számomra egy szövegnek a nyelvezete legalább annyira fontos, mint a cselekménye. Az egyik nem áll meg a másik nélkül, ha hiányzik, vagy nincs szinkronban, le is teszem a könyvet. Ha írok, és nem találom ezt az összhangot, újrakezdem egy másik irányból.

Dani a kezdetektől nagyon jól passzolt az elképzelt történethez. Amikor hallani kezdtem a hangját, és ezt a leegyszerűsített nyelvet, amin megszólal, tudtam, hogy megtaláltam, amit kerestem. Ahogyan ez a fiú a minimalista, sokszor egyszavas mondataival maga köré kényszerítette, alkalmazkodásra bírta a többi szereplőt, ugyanúgy valahogy az elbeszélő nyelvi világát is maga köré szőtte.



Rendeld meg itt a könyvet!

Olvasd el az ajánlónkat és olvass bele a regénybe!