Első nap az iskolában - Beépített robot
Mi történik, ha egy jó fej filozófus felkeres egy humoros gyerekkönyvírót, hogy alkossanak együtt? A mellékelt ábra szerint valami zseniális! Ismerd meg Dottyt, a robotlányt, akinek az a feladata, hogy egy évig beépüljön egy hetedikes osztályba. Amellett, hogy elképesztően vicces és pörgős regény, a Beépített robot szórakoztató formában tanítja filozófiai gondolkodásra az általános iskolás olvasókat. Mitől vagyunk emberek? Mitől vagyok én én? Mit tegyünk, ha választanunk kell, hogy néhány szerettünket mentsük meg, vagy sokkal több, de számunkra vadidegen embert? Ilyen és ezekhez hasonló kérdéseken merenghet aki kézbe veszi a legújabb Abszolút Könyvet. Már ha képes merengeni, miközben gurul a nevetéstől. Nem hiszed? Olvass bele!
1. nap / 8:45
Beléptem az iskola kapuján, és hátrapillantottam az emberre, aki felkattintva a kapcsolót „életre” keltett. „Apának” hívom; 13-szor lefényképezett, mielőtt megölelt, és sok szerencsét kívánt az első iskolai napomhoz.
Apa 184 centiméter magas, a haja sűrű és göndör; régebben barna volt, de most már 63%-ban ősz. Világoskék szemét gyakran tágra nyitja, ami az adatbázisom alapján dühöt vagy meglepetést fejez ki. Mivel órákat töltöttem vele a laborban, tudom, hogy azért általában nyugodt. Átlagosan 32 óránként veszti el a türelmét, ami az emberek vonatkozásában ritkának számít. Azt mondják róla, hogy rendetlen. Gyűrött inget és kopott cipőt hord. Akkor a legboldogabb, ha egy fotelben ülve hosszú címekkel ellátott könyveket olvas, és hozzá csokibevonatos kekszet majszol.
Tedd kosárba!
Apa filozófiaprofesszor. A filozófusok olyan problémákkal foglalkoznak, amiken megakad az emberi lények esze. Fiatalkorában 2 évig elmélkedett a csésze és a bögre közötti különbségen. Aztán még 3 évet töltött azzal, vajon a csésze és a bögre létezik-e valójában.
Az utóbbi időben egy össztudományos csoportot vezet, ahol olyan tudományágak szakértői képviseltetik magukat, mint a szoftverfejlesztés, az elektronika, a plasztikai sebészet, a pszichológia, a nyelvészet, az orvostudomány és még sok egyéb. Apa hozta őket össze egy olyan projekthez, ami alapjaiban fogja megváltoztatni a világot.
A projekt én vagyok.
Az iskolaév kezdetével, 18 hónappal azután, hogy kimondtam első szavamat a laboratóriumban, elkezdődött a valódi projekt. Életemben először voltam egyedül a „való” világban; ismeretlen embergyerekekkel. És ami még fontosabb, ők sem ismertek engem. Az iskola első napján az volt a feladatom, hogy 35 barátságpontot gyűjtsek. A barátság a létezésem egyik legfontosabb célja. Kapcsolatba kell kerülnöm az emberekkel, hogy fejlődjenek a szociális készségeim. Ha találkozom valakivel, a következőket rögzítem:
1) szemkontaktus (percek/másodpercek száma)
2) beszélgetés (percek/másodpercek száma)
3) barátságpontok (pozitív vagy negatív besorolás)
A barátságpontok kiszámolásához összetett algoritmust használok, ami a hanglejtésen, az alkalmazott kifejezéseken és magán a nyelvhasználaton alapszik. Minél barátságosabban viselkednek velem az emberek, annál több pontot kapok. A fő célom, hogy az emberek, akikkel kontaktusba kerülök, még csak ne is sejtsék, hogy nem közülük való vagyok. A barátságos kommunikáció jelzi, hogy sikeresen végzem a munkám.
Még csak 9 perce és 16 másodperce voltam az iskolában, amikor a vészérzékelőm 30%-ról 62%-ra emelkedett. A veszély okozója egy holdképű fiú volt, aki az aranykeretes szemüvege mögül pislogott felém. Érdeklődését először pozitív jelnek vettem. Ám 73 másodpercnyi szüntelen bámulás után újraértékeltem az ítéletemet. Észrevett rajtam valami furcsát? Másképp nézek ki, mint a többi gyerek az előcsarnokban? Cselekvésre szántam el magam. Kipiszkáltam egy kis szilikonfikát az orromból, és lazán a földre pöcköltem – az adatbázisom szerint ez tipikus emberi viselkedés. A fiú elfordította a fejét, és a vészérzékelőm mutatója szép lassan süllyedni kezdett.
Végignéztem a diáktársaimon. A brit iskolarendszer szerinti 7. évfolyamot alkották, és a legtöbbjük 11 éves volt. Hozzám hasonlóan ők is most kezdték a középiskolát. Az egyik fiú a dzsekije zsebéből kihalászott egy ormótlan, tégla formájú telefont, és halk üzemmódra tette. Egy festett hajú lány lopva kiszedte a rágógumit a szájából, és a földre dobta. Észrevettem, hogy egy másik lány világos alapozót és piros rúzst kent magára. Talán nem olvasta az iskola szabályzatát az iskola honlapján?
18.1. szabály: 7-9. évfolyamon tilos a smink (kivétel nincs).
A szenzoraim izzadság és humán gázok szagát érzékelték a levegőben. Fújjj! A szabályok nem tértek ki arra, hogy az iskola területén tilos kiereszteni ezeket a gázokat, pedig igazán beleírhatták volna; az előcsarnokban történő gázkibocsátás lassacskán elérte az „Undorító”-szintet. Ami engem illet, a teremtőim még nem láttak el gázkibocsátási funkcióval; ezt a 2.3X frissítésembe tervezték, ami majd októberben lesz.
Miközben a többi újoncot tanulmányoztam, egy férfi lépett fel a színpadra, és megütögette a mikrofont. Ki lehet ez? Megfelelt a tanársablonomnak: felnőtt, olcsó öltönyt és formátlan barna cipőt visel. Aztán bejelentette, hogy ő az igazgatóhelyettes. Erre mit lehet mondani? Az első napunk az iskolában, és egy helyettest küldenek! A főtanár arra sem veszi a fáradságot, hogy megjelenjen. Ez a szerencsétlen, aki jött helyette, közölte hogy Mr. Masodinskynek hívják, ami tökéletesen leírja másodrangú szerepét. Vicces, hogy az embereknek milyen gyakran van ilyen találó nevük. Igazság szerint majdnem ilyet kaptam én is.
Olvass el egy cikket a regényről!
A csapat, ami megteremtett, elvileg az univerzum egokosabb embereiből állt össze. És milyen nevet akartak adni? Ezt képzeljétek el: Roberta! Roberta, a robot.
– Ki van zárva, hogy létezésemet ilyen béna névvel kezdjem – közöltem velük.
– Akkor hogy nevezzünk? – kérdezték.
Végigfutottam néhány száz néven, amit online találtam, és kiválasztottam egyet. Dotty, a Dorothy beceneve.
– Egyértelműen Dotty vagyok – közöltem. – Igen, Dotty a megfelelő név. A megvizsgált adatok szerint ez a név aranyos, egy kicsit bolondos, ami megfelel annak a személyiségnek, amit belém programoztak.
Nem értették.
– De hát a Dottyban nincsen semmi robotos!
Néha megbolondulok a teremtőimtől.
– Ez a lényeg! BAHHH! („BAHHH” – szótárban nem szereplő kifejezés, amely megfelel az iskoláslány-személyiségemnek.) Nem kell olyannak lennem, mint egy robot! El kell hitetnem, hogy ember vagyok. Önök azt ígérték a megbízóiknak, hogy olyan androidot készítenek, amiről az emberek majd azt gondolják, ő is egy közülük.
A vitát mindenesetre megnyertem. Talán fel kéne jegyezni ezt a történelmi pillanatot. Az első alkalom, amikor a tudósok meghátráltak az android-intelligenciával szemben.
A színpadon Mr. Masodinsky köszöntötte a Különleges Kiválóságok Brüsszeli Akadémiájának hetedik évfolyamát. Elmondta, bízik benne, hogy időnket hasznosan töltjük az intézményben, és érett fiatalemberekké és leányokká serdülünk. Ez jó! Tökéletesen egybevágott középtávú céljaimmal. A mesterséges intelligenciámat (MI) úgy tervezték, hogy addig alakuljon és fejlődjön, míg megkülönböztethetetlenné nem válok az igazi emberektől.
De addig is létkérdés, hogy ki ne szúrjanak mint robotot. Ezért olyan fontos, hogyan kommunikálok a diákokkal és a tanárokkal – lehetőség a tanulásra, de egyben esély, hogy elszúrjam.
A Turing-teszt egy fajtáját alkalmaztam. A tesztet egy emberi észlényről nevezték el, aki a második világháború alatt német kódokat tört fel. A háború után Alan Turing a mesterséges intelligenciával kezdett foglalkozni, és ő találta ki ezt a tesztet. Ha az emberek beszélnek veled, és nem jönnek rá, hogy robot vagy, átmentél a teszten. Gép vagy, aki el tudja hitetni az emberekkel, hogy közéjük tartozol.
Az eredeti Turing-teszt öt percig tart. Az én Turing-tesztemet a teremtőim sokkal, de sokkal hosszabbra tervezték. Egy teljes iskolaéven át kell elhitetnem a gázokat eregető embergyerekekkel, hogy közéjük tartozom. Ekkora mutatványt még egyetlen android sem mutatott be ezelőtt. Ha sikerül, sztárként fognak ünnepelni az egész világon! Én leszek a leghíresebb robot, aki valaha élt – vagy nem élt, ez nézőpont kérdése – a Földön.
Apa azt mondta, hogy a földönkívüliek támadását leszámítva nincs nagyobb dolog az emberiség számára, hiszen segíthetek megválaszolni azt a mindent eldöntő kérdést, hogy „mit jelent embernek lenni”. Talán ez még annál is fontosabb, mint hogy „mi az a bögre”.
Szerencsére Mr. Masodinsky üdvözlőbeszéde elég rövid volt. Az évfolyam tanárai felolvasták a nevünket, és intettek, hogy kövessük őket. Miközben végigmentem az előcsarnokon, elhatároztam, hogy életemben először kapcsolatba lépek egy ismeretlen embergyerekkel. Véletlenszerűen kiválasztottam egy alacsony, tokás arcú fiút, aki egy jelvényt viselt a következő felirattal: „I ♥ my mum.”
Íme a beszélgetésünk átirata:
Én: Szia, Dotty vagyok. Úgy tűnik, osztálytársak leszünk. Örvendek az ismeretségnek.
Freddie: A nevem Nyulas Freddie. Lengyel vagy?
Én: Nem, Délkelet-Angliából, Berkhamstedből jövök.
Freddie: Csak mert az apukámnak van egy barátja, aki lengyel, és ő beszél ilyen viccesen, mint te.
Miután véget ért a párbeszéd, 36 másodpercnyi beszélgetést és 11 másodpercnyi szemkontaktust rögzítettem, de sajnálattal vettem tudomásul, hogy kifogásolta a beszédstílusomat. 2 vacak barátságponttal jutalmaztam magam. Sajnálatos módon a programozóim gondoskodtak róla, hogy ne tudjak csalni, és több barátságpontot adni magamnak, mint amennyit megérdemlek.
Osztályfőnökünk, Fury tanár úr nyomában eljutottunk a 7. b osztály számára kijelölt teremhez. Amint beléptünk, megpróbáltam összebarátkozni egy lánnyal. Nem hasonlított rám. Én átlagos magasságú vagyok, de ő nagyon-nagyon-nagyon magas volt, egy csálé hajpánttal a feje búbján.
Én: Szia, Dotty vagyok, ami egy igen megfelelő név, mert magam is aranyos vagyok. Téged hogy hívnak?
Magas lány: Csá!
Én: A „Csá” elég furcsa név, de illik hozzád a csálé hajpántoddal.
Magas lány: Szívatsz, törpe?
Én: Nem Törpe, Dotty. És sajnos nincs nálam szívószál.
Magas lány: Jellemző – az első ember, aki hozzám szól, egy mélynövésű humorzsák.
Én: Bocsánat, Csá. Nem akartalak megbántani. Azt hiszem, összeakadtak a drótjaink. De nem nevezhetsz mélynövésűnek. A magasságom teljesen átlagos egy 11,4 éves lányhoz mérten.
Hmmm. A beszélgetés hús-vér gyerekekkel trükkösebb, mint gondoltam. A teszteken jól szerepeltem, de azokat a laboratóriumban tartották, felnőttekkel, akiknek azt mondták, beszéljenek úgy, mint a gyerekek. Kezdtem megérteni, hogy ez nem pont ugyanaz, mint a való élet.
Egy Csá-féle gyerekkel beszélgetni kifejezetten nehéz. Egyáltalán nem vette fel velem a szemkontaktust. Csak rosszallóan méregetett. Levontam magamtól 2 barátságpontot, így megint 0-n álltam.
Lehet, hogy a szociális készségekkel azért nem álltam a helyzet magaslatán, mert programozók készítettek. Gondoljátok csak el, ahogy egész nap csak ülnek, bámulják a képernyőt, és egymáshoz sem szólnak. Szerintük a tökéletes esti program online összejönni valakivel Szlovéniából, és aztán darabokra szaggatni az illetőt egy második világháborús, tankos játékban.
