“A bábjátékom a szabadságról, a szolidaritásról és végső soron az egyéni választásokról szól”

Interjú Molnár T. Eszterrel a Mini Textúra sorozatban bemutatott bábjátéka kapcsán

2020-ban ismét a gyerekeké lesz a Magyar Nemzeti Galéria. Egy év kihagyás után újra jelentkezik a Mini Textúra. Idén is kortárs szerzők írnak színpadi jeleneteket a Galériában kiállított festmények nyomán, és ezeket aztán a Budapest Bábszínház művészei állítják színpadra. Idén Bán Zsófia, Gévai Csilla, Kiss Judit Ágnes, Molnár T. Eszter és Nényei Pál választott festményt kiindulópontként. Molnár T. Eszter Paizs Goebel Jenő – Aranykor (Önarckép galambokkal) című képét választotta, mi pedig megkérdeztük őt, miért.

paizs-goebel-jeno_onarckep-galambokkal.jpg
Miért választottad ezt a festményt?

Azonnal megfogott a festmény képi világa, a színek teltsége, és az is tetszett benne, hogy az egymás mögé sorolt térsíkok színpadi díszlet hatását keltik. De legfőképpen az emberalak, a madárkarom-szerű ujjak és a szép, beteges arc ragadott meg.

Mi volt az első gondolatod a képet nézve? Mi indította el konkrétan a gondolkodást a kép kapcsán?

Mivel ez egy önarckép, elsősorban a festő figurája érdekelt, de amikor a múzeumban megláttam a képet, feltűnt, hogy a kutya is rendkívül hangsúlyos elem, ráadásul az volt a benyomásom, hogy ez a mellékszereplő rosszban sántikál: feni a fogát az ablakpárkányon heverő bágyadt madárra. Hogy ezt a kellemetlen gondolatot távol tartsam a mesémtől, elhatároztam, hogy a lógó nyelvű kutya vidám, gyereklelkű karaktert fog alakítani. Így a szomorkás festő és a kajla kutya kettőse lett a mese kezdő motívuma.

Hogyan választottál? Már előre tudtad, hogy melyik festőtől fogsz választani, vagy a múzeumi látogatás során döntötted el?

Előre kiválasztottam a képet, de csak a múzeumi találkozásnál derült ki, hogy valóban kapcsolatba tudok lépni vele.

Ismerted, szeretted-e a választott festményt, alkotót?

Bár láttam már a festményt korábban, akkor nem tett rám ilyen mély benyomást, valószínűleg azért, mert egy egyszerű múzeumlátogatás esetében másfajta esztétikai szempontok alapján figyelek a képekre. Olyankor elsősorban a látvány foglalkoztat, és kevésbé hangsúlyosak a mögé rendelhető történetek.

Közelebb kerültél-e a festményhez, alkotóhoz a szöveg írása során?

Korábban nem ismertem Paizs Goebel Jenő élettörténetét és munkásságát, és nagyon örülök, hogy a Minitextúra kapcsán olvashattam róla.

Hogyan befolyásolta a szövegírást (történetet), hogy bábelőadásra készült?

Bár eddig még nem írtam bábdarabot, tudtam, hogy egészen más a dinamikája, mint egy élőszereplős darabnak. Így eleve olyan történetet kerestem, amit bábokkal meg lehet jeleníteni. A munka során folyamatosan egyeztettünk a rendezővel, Kovács Judittal és a dramaturggal, Gimesi Dórával is, és igyekeztem a bábszínház jellegzetességeihez igazítani a dialógust és a cselekményt.

Egy kicsit áruljunk el az olvasóknak arról, hogy miről szól a te írásod!

Bár látszólag csak annyi történik benne, hogy két jó barát a sötét szobából kimegy a teraszra, a Most az egyszer én mesélek című bábjáték -- mint szinte minden gyerekeknek vagy felnőtteknek szóló írásom -- a szabadságról, a szolidaritásról és végső soron az egyéni választásokról szól.





Bellák Gábor művészettörténész Paizs Goebel Jenő művészetéről:

pais-goebel.jpg
Minden kornak van egy elképzelése az Aranykorról, vagyis arról a korról, amikor ember és természet tökéletes békében és harmóniában állt egymással. Az Aranykor képe mindig nosztalgikus, hiszen a jelen folyton gondokkal terhelt, míg az elképzelt múltban minden szépnek látszik. Paizs Goebel Jenő műve egy különleges, álomszerű vízió a tökéletességről. A kép több térrétegből épül fel. Az előtérben a művész világát látjuk, benne a festő furcsa, hatalmas kezű és tenyerű alakjával, leölt fácánokkal s egy kíváncsiskodó kutyával. Az igazi – a jelennel ellentétes – aranykori világ az ablakon túl kezdődik. Annak a tökéletességnek az egyik formai jegye a szimmetria. Szimmetrikus az ablak alatt nyíló mozaikpadlós terasz, szimmetrikusan helyezkednek el a művész tenyerében tartott magokra érkező galambok, s ezt a szimmetriát ismétli meg a háttérbe futó jegenyesor is. Ahogy távolodunk a jelentől, vagyis ahogyan távolodunk a művész világától és helyétől, egyre messzebbre a háttér felé, úgy lesz egyre áttekinthetőbb, egyre világosabb és egyre tisztább a kép, míg végül csak az ég és a tenger, s a távoli parton húzódó hegyvonulat marad.

A közeli dolgok színesek, mozgalmasak, s még a holt madarak is elevennek hatnak, miközben a távolban, az „Aranykor” csendjében egyre parányibbak az alakok, egyre színtelenebb és egyre élettelenebb a világ. A jelen és múlt határát az az ablaknyílással áttört kék fal jelöli ki, ahol a művész is áll. S bár kezében magvakat nyújt a madaraknak, azok a galambok egy másik világ lakói. Nem is érik el soha a feléjük nyújtott eledelt. Bár az ablak nyitva van, a jelen és a múlt között nincs átjárás. Az Aranykor az, ami már elmúlt. Örökre és végérvényesen.


A képen Paizs Goebel Jenő 1929-es önarcképe látható.




Olvasd el korábbi interjúnkat Kiss Judit Ágnessel és Gévai Csillával!


Ha többet szeretnél megtudni a Mini Textúráról, kattints ide!