Hogy volt? - Nagyi, mesélj!
Olyan könyvet szeretnél, ami amellett, hogy könnyeden és észrevétlenül ismerteti meg a gyerekekkel a 19. századi életet, még a generációk közötti távolságot is képes csökkenteni? Ami a gyerekek nézőpontjából mutat be olyan híres történelmi nőalakokat, mint például Szendrey Júlia, és ami bepillantást enged abba is, milyen lehetett a monarchia korában gyereknek lenni? Aminek hatására talán könnyebben kezdhettek el beszélgetni a nagyival, papival arról, vajon az ő idejükben hogy volt? Akkor a Luca és Máté régi körhintáját keresed! Olvass tovább, és tudj meg mindent erről a nagyszerű igaz-mesekönyvről!
Éppen olyan volt, mintha meséket hallgatnék annyi különbséggel, hogy ezek még a királyfi kalandjainál is sokkal izgalmasabbak voltak, mert azokkal ellentétben tényleg megtörténtek. A legeslegjobb azonban az volt, ha a mesékhez nagy ritkán fénykép is társult, apró, cikk-cakkos szélű, gyakran megsárgult, fekete-fehér fotó. A szüleimről nagykerekű babakocsiban, vagy furcsa alakú, mama által kötött sapkában. Nagy sláger volt az iskolaköpenyes osztálykép, és a nagypapám egyetlen fotója az őzzel is, akit megmentett, és aki ezért egy rövid ideig náluk lakott.
A Luca és Máté régi körhintáját olvasva egészen hasonló érzésem támadt. Ezt a mesekönyvet pont olyan olvasni, mint a nagyszülőkkel közösen nézegetni a régi fényképeket. Ott a nyelvünk hegyén a kérdés, hogy ez tényleg így volt? Valóban? És tudjuk a választ is: tényleg, valóban. Mert a modern keretmesén belüli három történet nagyon is valóságos, történelmi nőalakokról, híres anyukákról szól, ahogy a gyerekeik látják őket.
Ha velük tartunk, nem csak azt tudjuk meg, ki volt Szendrey Júlia azon kívül, hogy Petőfi Sándor felesége, hogy ki írta az első magyar gyerekkönyvet, vagy hogy ki volt az első női lapszerkesztő Magyarországon, de azt is, hogy hogyan érték el ezeket az eredményeket úgy, hogy közben háziasszonyok és anyák voltak - Kánya Emília esetében nyolc gyermeké. Ráadásul betekintést nyerhetünk a 19. században élt gyerekek mindennapjaiba is.
Megismerjük Júlia küzdelmeit azért, hogy elfogadják, mint írót és műfordítót, de rövid betekintést nyerünk abba is, hogy milyen lehetett bentlakásos lányiskolába kerülni, vagy költőnő fiaként felnőni Pest-Budán. Amália és Flóri történetében beléphetünk az első magyar falusi óvoda-iskolába, ahol már három éves koruktól kezdve tanulhattak a gyerekek olvasni, számolni és elvégezni a ház körüli teendőket. Emília példája pedig nem is lehetne ismerősebb a mai modern életünkben: arról olvashatunk, milyen áldozatokra kényszerül egy dolgozó nő, hogy eltartsa a családját, és hogy milyen hatalmas, minden akadályt ledöntő ereje van az anyai szeretetnek.
Unalmas, vagy éppen izgalmasabb volt az élet nemcsak az okostelefonok, de még a golyóstollak előtt is? Vajon milyen lehetett akkor élni? Hogy volt? Hasonló kérdések bizonyára minden a Luca és Máté régi körhintáját hallgató gyerekben felmerülnek. És talán nem csak az, hogy milyen volt a 19. század, de az is, hogy milyen lehetett a nagymamák, nagypapák gyerekkora. Meseolvasás után hosszan nosztalgiázhatunk, mesélhetjük fejből, szívből, vagy éppen hallgathatjuk tátott szájjal azokat a történeteket, amik éppen attól a legizgalmasabbak, hogy igazak.
Azt gondolom, egy könyv attól igazán jó, hogy nem csak az utolsó pontig tart, nem ott van vége, amikor rácsukjuk a borítót. Az igazán érdekes történetekről beszélgetünk, folytatjuk őket, vagy éppen újakat szövünk a hatásukra. A Luca és Máté régi körhintája éppen ilyen kötet. Gyereknek, szülőnek és nagyszülőnek is érdekes történeteket mesél el, Júlia, Amália és Emília példáján felbátorodva pegid talán mi is kedvet kapunk, hogy kérdezzünk és meséljünk az idősebb generáció gyerekkoráról, így erősítve meg a hidat unokák és nagyszülők között.
Wágner Eszter ajánlóját olvastad.
