Szülinap lefújva
Markó éppen ma lett öt éves. Ez a születésnapja azonban sokkal különlegesebbnek ígérkezik, mint az összes többi, ugyanis idén egy saját robotot kap! Olvass bele Dávid Ádám legújabb könyvébe, és lesd meg Markó és Arti első találkozását!
Úgy tűnt, hogy Markó az ötödik születésnapjára semmit se fog kapni. Egy éve, a negyedik szülinapi buliján már a torta előtt mindenki átadta az ajándékait. A gyertyafújás meg az éneklés is jó móka, de Markó hetek óta arra várt, hogy az új játékait kipróbálhassa. Most viszont a szülei és a vendégek is üres kézzel állták körül az ebédlőasztalt. Aztán anya elővarázsolta a hűtőből az űrhajó formájú tortát. A tűzpiros rakétából öt gyertya kandikált ki. Apa egy gyufával meggyújtotta az összeset, mire szikrákat hányva égni kezdtek, olyanok voltak, mint egy-egy óriási csillagszóró.
– Na, hogy tetszik? – kérdezte izgatottan anya.
Markó alig tudta leplezni a csalódottságát.
– Szép – motyogta, de közben az járt a fejében, hogy vajon tényleg elmarad-e idén az ajándékozás.
– Nem tűnsz túl lelkesnek – jegyezte meg papó, Markó nagypapája.
– Nagyon szép lett, tényleg! – mondta a fiú duzzogva.
– Akkor kívánj valamit gyorsan, mielőtt leég az összes gyertya, és elstartol az űrhajó! – biztatta apa.
Markó lehunyta a szemét, és azt kívánta, bárcsak újra a negyedik szülinapján lehetne. Aznap egy csomó ajándékot kapott – például a kedvenc plüssrakétáját, ami nélkül azóta sem bírt elaludni. Nem véletlen, hogy anya pont arról mintázta a tortát.
Markó már meg se tudta volna mondani, hogy mióta állt csukott szemmel a szoba közepén, amikor a bejárati ajtó felől váratlanul kopogást hallott.
Kopp, kopp, kopp.
– Mar-kó!
Kopp, kopp, kopp.
– Mar-kó!
Furcsa, fémes hang volt. Akárki is beszélt, lassan, darabosan, túlságosan tagoltan formálta a szavakat. Markó kinyitotta a szemét, és meglepetten az ajtóra meredt.
– Ki lehet az? Én csak Kírát hívtam meg – mondta.
Kíra a szomszédban lakott, egy emelettel Markóék felett. Bölcsi óta ő volt a legjobb barátja. Most is ott állt mellette Csöpi nevű csivavájával együtt. Pontosan tudta, hogy mi zavarja annyira Markót, de megígérte a fiú szüleinek, hogy majd csak a torta után adja át az ajándékát. Megbökte a fiút, hogy induljon már, de ő meg se moccant.
Kopp, kopp, kopp.
– Mar-kó!
– Menj csak – mondta apa –, engedd be a vendéget!
Markó a bejárathoz lépett. Sejtelme sem volt róla, hogy mit keres náluk ez a dadogó idegen, de elhatározta, hogy a végére jár az ügynek. Felpattant az ajtó mellé készített sámlira, és belenézett a kukucskálóba. Mindig ellenőrizte, ki kopog, még akkor is, ha tudta, hogy az apukája jön haza a munkából, vagy épp Kírát hívta át játszani. Ám most bárhogy meresztette a szemét, nem látott az égvilágon senkit.
– Ki az? – kérdezte.
–Ar-túr va-gyok – felelte a fémes hang. – De hív-hatsz Ar-ti-nak is.
Markó tanácstalanul a szüleire pillantott.
– Ne aggódj, mi hívtuk – mondta anya.
– Ez az én bulim! – súgta dühösen Markó, mert nem akarta, hogy az idegen is meghallja. De úgy tűnt, az ismeretlennek elég jó füle van, mert így szólt:
– Sze-re-tem a bu-li-kat!
Markó felsóhajtott. Mit volt mit tenni, nagy levegőt vett, és kitárta az ajtót.
A lépcsőházban egy óriási, viharvert csomagot talált.
Pont olyan magas volt, mint ő maga. A kartondobozt selyempapírral vonták be, de itt-ott már szakadt volt rajta a csomagolás.
Tudj meg mindent a könyvről itt!
– Nahát, a küszöb előtt hagyta az ajándékot! – mondta a többieknek Markó. Kiszaladt a folyosóra, lerohant a lépcsőfordulóig, de senkit se látott. – Hol vagy, Artúr?
– Itt va-gyok! – hangzott a válasz a háta mögül.
Ahogy Markó visszaért az ajtóhoz, tátva maradt a szája a csodálkozástól. A doboz magától elindult a lakásba! A fiúnak csak most tűnt fel, hogy az alján kerekek kandikálnak ki.
– De jó! Begurult az ajándékod! – mondta Kíra vidáman.
– Ennek az Artúrnak nincs ki a négy kereke – állapította meg Markó, miközben zavartan a doboz után slattyogott.
– Tényleg! Csak három van neki – nevetett a barátja.
– Ha-ha-ha – hallatszott egy gépies nevetés a dobozból.
A következő pillanatban a doboz nekiütközött az ebédlőasztalnak, és kis híján leverte a tortát. A gyertyák még mindig ott lobogtak rajta, de az olvadt viasz az ütközéstől ráfolyt a marcipánbevonatra. Anya felszisszent.
– Hé, állj már meg!
– I-gen-is, asz-szo-nyom! – felelte illemtudóan a doboz.
– Mi ez az egész? – fakadt ki Markó.
– Türelem, mindjárt meglátod! – mondta mosolyogva apa, majd a dobozhoz fordult. – Artúr, kicsomagolás indul!
A doboz oldalából ekkor hirtelen egy hosszúkás fémkar bukkant elő. Kisebb-nagyobb kallantyúk, csavarok, dugattyúk, kapcsolók meg színes gombok díszelegtek rajta. Az egyik ujjából éles olló pattant ki, ami nyiszálni kezdte a kartont.
– Ez meg mi a mennydörgős ménkű? – kérdezte papó.
A rejtélyes dobozmélyi hang válasz helyett dalra fakadt:
– Bol-dog szü-li-na-pot! Bol-dog szü-li-na-pot! Bol-dog szü-li-na-pot, Mar-kó! Bol-dog szü-li-na-pot!
Az ünnepelten és papón kívül mindenki csatlakozott a különös köszöntéshez. Közben az olló is körbeért.
Markó odalépett, és a doboz sötétjéből kíváncsi szempár figyelte. A titokzatos idegen ismét megszólalt:
– Az ün-ne-pelt be-a-zo-no-sít-va. Szi-a, Mar-kó!
A fiú leemelte a doboz tetejét, és meglepetésében felkiáltott:
– De hiszen ez egy… robot!
