Azúr-maszkból is Ábris-arc néz
Története során először gyerekirodalmi kritikapályázatot hirdetett a Kortárs irodalmi és művészeti folyóirat, melynek során Vészits Andrea ifjúsági regényéről, Miklya Zsolt verseskötetéről és Szinvai Dániel csendeskönyvéről vártak bírálatokat. A közel 100 beérkezett pályaműből a lap szerkesztőiből álló szakmai zsűri választotta ki a nyerteseket, valamint a pályázatban részt vevő kiadók is megnevezhették saját különdíjasaikat. Az Ábris és az azúrkék patkány című ifjúsági regényről 42 jelentkező írt, a Pagony különdíjasa közülük került ki. Olvasd el Dr. Luchmann Zsuzsanna írását!
Vészits Andrea új könyve nemcsak érvényes, de több szempontból is figyelemre méltó válasz azokra a kihívásokra, amelyeket a 9-12 évesek olvasói igényeit közvetítve a Pagony Kiadó szerkesztői fogalmaznak meg az Abszolút Könyvek hátoldalán. Eszerint a sorozatba bekerülni kívánó mű legyen izgalmas és mai, abszolút színvonalas, de könnyen olvasható, nem megterhelő, mégis elgondolkodtató. A korábban főleg dramaturg-forgatókönyvíróként ismert szerző sajátszerű világa azóta formálódik az előző elvárásrendszer mentén, hogy az Időfutár-könyvek társalkotójaként bejelentkezett a gyermek- és ifjúsági irodalomba.
Az Ábris és az azúrkék patkány, akárcsak közvetlen előzménye, a párdarabjának is mondható Agáta és a jegenyenyár (Pagony, 2024), elgondolkodtató, izgalmas és mai gyerekkönyv mind a cselekményalakítás szintjén, mind szövegszerű szerveződésének (narratív struktúra, nyelvi kódrendszer, poétikai formáltság) megoldásai felől közelítve. Az előzőt illetően a jelen referenciális terében bonyolódó, hiteles karaktereket mozgató, feszes ritmusú megmentéstörténet, pontosabban két egymás felé tartó fordulatos mentőakció, amelyben a szerepkörök (mentett, megmentők) tökéletesen egymásba csúsznak és felcserélve is működnek. Utóbbira nézve olyan szövegépítmény, amely egyszerre elégíti ki az abszolút esztétikai színvonal és a könnyen olvashatóság kritériumait: a gyermekbefogadó nyelvi kompetenciáira rájátszó rafinált egyszerűségű kódot egy finoman rétegezett, a történetet szervező narratív technikákat, nézőpontokat és beszédhelyzeteket állandó mozgásban tartó, adekvát poétikai apparátust aktivizáló konstrukció generálja. Ez az eljárás azoknak a könyveknek a körébe utalja a művet, amelyeket a gyermekirodalmi recepció duplafedeleseknek mond, mert a befogadói kondíciók sokféleségének megfelelően a legszélesebb olvasóközönségnek kínálják fel sajátos jelentésrétegeik felfejtésének lehetőségét.
Maga a szüzsé is egyszerre szólítja meg a gyerekeket és a felnőtteket: Ábris, a történet 9 éves főhőse súlyos szőr-, toll-, növény- és egyéb allergiája ellenére édesapja kutatólaborjából meg akar menteni egy halálra ítélt kísérleti állatot, egy korábbi beavatkozás következtében színét vesztett és azúrkékké vált kis patkányt. De mert tisztában van vele, milyen aggódó szeretettel féltik a szülei minden veszélytől, épp azok megkerülésével kénytelen cselekedni, akik a legfontosabbak számára a világon, s bevonni az akcióba rég nem látott nagyszüleit, akikről emlékképe is alig van. Kijuttatni Azúrt a szegedi lakásból, becsempészni az ismeretlen budapesti házba, ahol egy családban élnek Ducival, a nagymamával és Böbével, a nagyapával kutyák és macskák, szabadon burjánzó növények, szőrös és tollas kertlakók, megnyerni az ügynek a nagyszülőket, elfogadtatni az állatokkal az új jövevényt és fordítva. Az előzőekkel leírható történetsor ugyanakkor egy másikat is elindít, mert azáltal, hogy Ábris alaposabban kezdi megismerni a nagyszüleit, azzal a felismeréssel is szembesül, hogy mit jelentett korábbi hiányuk – és innentől számára már nem csak Azúr biztonsága a tét. Így válhat közös állatmentésük története annak a reménynek a megmentéstörténetévé, hogy a sérült emberi kapcsolatok helyrehozhatók, a családi béke visszaállítható, a féltés és a szorongás ellenében pedig vannak megoldások megoldhatatlannak látszó problémákra.
A szüzsét hordozó szövegvilágot a gyermeki nézőpont megtöbbszörözésére irányuló szerzői szándék alakítja. Ennek eredménye az a kettőzés útján létrejövő struktúra, amelynek mindkét narratív rétege a gyermek főhős észlelő-érzékelő-értelmező szólamának érvényre juttatásában érdekelt, vállalva ennek retorikai következményeit is. Az elsőfokú narráció harmadik személyű megmentéstörténetét folyamatosan megszakítja egy, az előzővel egyidejű és megegyező témájú, magát megmentődéstörténetnek mutató narratíva, amelynek én-elbeszélőjét az olvasó végig Azúrral azonosítja. Csak a regény utolsó mondatából derül ki, hogy ennek az emlékező magánbeszédnek anyagszerű megjelenése is van Ábris korábban épphogy említett azúrkék füzete formájában, amelybe a kisfiú – mintegy verbális szerepjátékként, „diktálás” után – az állatka naplóját írja; vagyis a napló, a regényt visszafelé olvasva, nemcsak a szövegtest építője, de az olvasó számára jelen nem lévő tárgyaként is értelmeződik.
Az előbbi beágyazó technika egyben a mise en abyme önreflexív alakzatát is működteti, amennyiben az Ábris/Azúr-napló beágyazott narratívája kicsinyítő tükre a bennfoglalónak. A harmadik személyű nézőpontból megismert olvasói tudást (események, karakterek, motivációk) kiegészítik, magyarázzák, (át)értelmezik az első személyű beszédhelyzetből előadottak, és fordítva, tehát az egyik látószög korlátozottságát folyamatosan oldja fel oda-vissza a másikra történő áttérés.
A szerző nem először alkalmazza a tükörtechnikát, de megjelenését és funkcióját tekintve is új módon. A Boszorkánysziget 28 73 Időfutár-spin-offjában (Tilos Az Á Könyvek, 2022) hálószerűen, az írói önreflexió eszközeként, mert ott a saját mű és az általa, benne megnyíló másik, a Móra Ferenc-i szövegvilág viszonyának definiálása a célja. Itt minden eljárás, így a belső tükör is a könnyen olvashatóságot, ennélfogva a gyermekfőhős kompetenciáihoz és tudatának működéséhez való közelítést szolgálja. Bár kétségkívül folyamatos a narrációs szintváltás, de az elbeszélt monológ kitüntetett jelenlétének köszönhetően már a főszövegben is egy irányba mutat az elbeszélői és a főszereplői szólam, mi több igazodik a napló-emlékmonológ szereplőből narrátorrá lett írójának szólamához, ami megint csak Ábrisé. Ez az alkalmazkodás mindenekelőtt a nyelvi-retorikai sajátosságokban mutatkozik meg, amelyek között nagy szerep jut a különböző adjekciós alakzatok prózaritmust is alakító használatának.
A gyermeknapló korlátozott nyelvi kódjának nem egy jellemzőjét hozza játékba a főszöveg. Egyszerű, világos mondatépítkezésén túl folyamatosan él például a gyermeki logikát és beszédmódot tükröző adjekciós eljárásokkal, így az epifrázis hozzáadásos alakzatával, ami azáltal, hogy a gondolatmenet laza spontaneitását hangsúlyozza, az ismerősség, az otthonosság, nem egyszer a humor felismerésének örömét is adja a gyermek olvasónak: „Egyszer már elhagytak egy tengerészkék hátizsákot az ügyeleten. Meg két mesekönyvet. Egy bordó octopust. Apa telefonját. Egy narancssárga kulacsot. A bizonyítványát. Az meglett.” A sietős ritmusú (kötőszóelhagyásos) részletben kevésbé szembetűnő, de lényegi adjekciós elem az akkurátus pontosságú szín(árnyalat)jelzőknek a túlírtságot szándékoltan imitáló retorikai túlsúlya (csak a zöldnek közel húsz árnyalata van jelen), ami ebben a funkciójában mentális világot épít.
Ábris köré falakat emel a betegsége; sokat van otthon, kortársai helyett legjobb barátai a színek, a filcei és a krétái. Eminens, nyitott, érdeklődő, jó gyerek, „genetikusan képtelen a rosszaságra” (figurája kis hercegi vonásait erősítik a 12., a 139. és a 147. oldalak allúziói), mégis tele van intővel, mert egy valamiben mindig elbukik: ha fehér falfelütet lát, legyen az akárhol, telerajzolja – a falaknak adja át rossz érzéseit, félelmeit, szorongásait, mindegyiket a megfelelő színnel (a rosszullétet pl. a lóbordóval, a köhögést a padlizsánlilával). Tud az ősi falrajzok varázserejéről; színekkel, vonalakkal, festett szekkókkal értelmezi a redukált és korlátozottan érzékelhető valóságot. Ezért tulajdonít nagy jelentőséget a színeknek még akkor is, amikor Duci és Böbe közelében megnyílnak előtte a világ falakon túli tartományai, és a számára addig ismeretlen most szenzuális élménnyé, látható, hallható, tapintható, ízlelhető valósággá válik.
De az Azúr-maszkból is Ábris-arc néz. A szerepjátszás felszabadulttá teszi nemcsak új érzékelései és észlelései verbalizálására (mint ebben a négyelemű szinesztétikus képben: „Az egyik nagyon kellemes illat volt, harsogóan friss és zöld. Szinte simogató.”), hanem korábbi tapasztalatai, kirajzolatlan gondolatai értelmezésére is, s képes beszélni másságról és egyediségről, kiközösítésről és elfogadásról, ketreclétről és szabadságról, magányról és barátságról, félelemről és bátorságról, fájdalomról és boldogságról. Ebből az észlelési fókuszból nem egy elvont fogalom jelenik meg konkrét érzékelhetőségében, behatárolható, egyedi, tárgyias létezésmódjában. A szabadság például zöld és illatos, látszólag nincs vége, de kiderülhet róla, hogy mégsem olyan nagy, le lehet lépni benne, de el is lehet veszni örökre; a beteljesült boldogságot pedig ikonszerű tisztaságában reprezentálja az utolsó naplóbejegyzés részlete: „Jól mutatunk együtt. Smaragdzöld szabadságban azúrkék patkány. Passzol.”
Vészits Andrea gyermeki könnyedséggel, végtelen tapintattal, érzékenységgel és finom humorral közelít azokhoz a kérdésekhez, amelyek főhősét foglalkoztatják. Szemléletének hordozói a karakterek (az állatok is, mert arcuk van), különösen azok, akik segítik választott nézőpontjának érvényesülését. Ebből a szempontból a leggyermekibb figurák a szülők szemével felnőni képtelennek látszó nagyszülők, az önfeledt derűjével, bölcs humorával és elfogadó szeretetével lehetetlen ügyeket is megmenteni képes Duci s a mindenben partner Böbe, akinek fotózási hóbortja az utolsó jelenetekben nyer értelmet, amikor a kerti vetítés evokatív jelenében Ábris szemei előtt pereghet diakockákon a múlt. Természetes korlátaik között is csupa életbizalom, erő és lendület a világuk, amelyet adekvát módon írnak újra/tovább a maguk eszközeivel Bölecz Lilla egyszerre dinamikus és érzékeny fekete-fehér grafikái.
Az Ábris és az azúrkék patkány egy abszolút szerethető könyv minden 9+-os korosztálynak és friss jelzés egy inventív módon szerveződő karakteres írói szövegvilág újabb kísérleteiről. Olyan többolvasatú, gazdagon rétegezett narratíva, amely nemcsak megengedi, de igényli is a közelítések sokféleségét. Az előző csak egyike a lehetségeseknek.
Dr. Luchmann Zsuzsanna írását olvastad
Az Ábris és az azúrkék patkány című kötetet rendeld meg itt!
