Kéményseprő Kelemen
Ismerd meg Kéményseprő Kelement, Marék Veronika legelső mesehősét! A hatvanas években született gyönyörű történet most került először nyomtatásba. Olvass bele!
Ám mindez semmi sem ahhoz képest, amit a háztetőkről látni. El lehet nézni egészen messzire a város fölött. Az emberek kis bogaraknak tűnnek, amint ide-oda járkálnak lenn az utcán. Fönt pedig az ég látszik, egészen, semmi a világon nem takarja el. Bizony, szép látvány ez, és mégis nagyon kevesen látják.
Tedd kosárba!
Mert ki jut fel a házak tetejére? Csak a galambok meg a kéményseprők. Igazán! Sok-sok kémény van a háztetőkön, és mindet meg kell időnként tisztogatni. A kémények kormosak, és a kéményseprők feketék lesznek a koromtól. De nem kell megijedni tőlük. Sőt! Sokan azt mondják hogy szerencsét hoz, ha valamelyikükkel találkozik az ember. Lehet, hogy így van, de ezt senki sem tudja egész biztosan. Még az a fiú sem, akiről a mese szól, pedig ő kéményseprő volt. Úgy hívták, hogy Kelemen. Más érdekeset nem is tudok róla mondani, talán még azt, hogy csillogó szőke haja volt. Ezt azonban senki sem tudta, mert mindig a fején volt a sapkája, ha meg letette, akkor a koromtól fekete színű lett a haja is.
Olvasd el a könyvtől írt ajánlónkat!
Kiabálni kezdett. – Hahó, hahó! – de nem hallotta meg senki lenn az utcákon, mert az autók, villamosok zaja süketté tette a fülüket. Kelemen integetni kezdett, hadonászott a háztetőn, hátha észreveszi valaki. De senki nem pillantott felfelé, mindenki maga elé nézett. Gondolkozott. Mit tegyen? A szélkakas újra pörögni kezdett. – Siess, Kelemen, baj lesz, Kelemen! – Kelemen töprengve bámult le az utcára.
Rémülten kiugráltak a villamosokból, befutottak a kapuk alá, és perceken belül üres lett az utca. Akkor hirtelen nagyot dördült az ég, és teljes erővel kitört a vihar. Fújni kezdett a legerősebb szél, és esőt csapkodott a házakra. Mindenki fedél alá menekült, csak Kelemen állt mozdulatlanul a háztetőn. A sapkáját, amit ledobott, senki sem vette föl, otthagyták az út közepén. A szél ide-oda görgette, egyik kaputól a másikig, de senki sem nyúlt ki érte. Nagyon kormosnak találták. Kelemen pillanatok alatt bőrig ázott. De elhatározta, hogy addig ott marad, amíg valaki föl nem veszi a sapkáját. A szélkakas gúnyosan nevetett rajta: – Csrrr, úgy kell neked! A legjobb pörögni, ha fúj a szél, és nem törődni semmivel! Csrrr! – és vadul forogni kezdett.
Már nagy szemű, kopogós jég esett, és Kelemen vacogni kezdett a hidegtől, amikor a kék ruhás, fekete hajú lány észrevette az egyik kapualjból Kelemen sapkáját. Egy pillanatig sem gondolkodott, kifutott a zuhogó esőbe, felkapta a földről, és visszaszaladt vele.
Kelemen meghökkent egy percre, aztán sarkon fordult, és boldogan lerohant a lépcsőn, ki az utcára. Hullott a jég, az eső, dörgött, villámlott, fújt a szél – szóval ítéletidő volt, a kék ruhás lány pedig a szemközti kapualjban állt kicsit nedvesen és rázogatta a sapkát. Kelemen, nem törődve semmivel, átfutott hozzá. Megfogta a kezét, aztán átkarolta – és nem is eresztette el a vihar végéig.
