Rumini Kondor-szigeten
Ismeritek Ruminit, a matrózt? A Szélkirálynő furfangos és csalafinta tengerésze egyszerű hajósinasként kezdte. De hogy szeretett bele a hajózásba? Apukája, a bátor Trimini mindig sokat mesélt hajóútjairól kisfiának, aki tátott szájjal hallgatta a meséket távoli tengerekről, békés lagúnákról és félelmetes tengeri szörnyekről. Egy nap viszont magával vitte kisfiát a Szélvész nevű vitorláson. Mi mindent láttak útjuk során? Olvass bele a könyvbe, és lépj be Rumini színes, izgalmas világába!
A Most én olvasok! – sorozat pedagógiai szakértelemmel megírt könyvei azokat célozzák meg, akik még csak most ismerkednek az olvasással. A 3-as szintű Most én olvasok - könyvek, mint a Rumini Kondor-szigeten-oldalanként 8-10 összetett mondatot tartalmaznak, és emellett Rátkai Kornél gyönyörű illusztrációi teszik még könnyebbé az olvasást.
Olyan jó, hogy hajósinas lettem a Szélkirálynőn! Szeretem a tengert, pedig kiskoromban csak egyszer vitorláztam apával. Elmesélem, jó?
Apukám, Trimini, matróz volt. Akkoriban a Tintahal nevű tengerjáró vitorláson dolgozott, de most kivett két hét szabadságot.
– Pihenni fogunk, Rumini! – mondta. – Hajózgatunk, világot látunk, lábat lógatunk!
Alig vártam, hogy útra keljünk! Már akkor is izgága, kíváncsi kölyök voltam. Mindenhová felmásztam, mindent szétszereltem, nagyon érdekelt, hogy működik a világ. Apukám néha nevetve azt mondta, gézengúz vagyok. Papó, a nagypapám időnként csibésznek hívott. Amióta a Szélkirálynőn dolgozom, Negró, a fedélzetmester azt mondja rám: semmirekellő. Csak az anyukám nevezett mindig Csillagomnak. De anya akkor már nem volt velünk.
Apa barátja kölcsönadta nekünk a hajóját. A Szélvész kétárbócos vitorlás volt, a legszebb a kikötőben! Becsomagoltunk, feltöltöttük a kamrát és a vizes hordót, aztán elbúcsúztunk Papótól, és elindultunk délnyugat felé. Apa szerint sok izgalmas sziget van arra. Két napig csak utaztunk. Apa mindenre megtanított. Köteleket húztam, felmásztam az árbóc tetejére, távcsővel kémleltem a tengert. Kormányoztam is.
Mangó-szigeten, egy kedves városban kikötöttünk. A piacon vettünk friss gyümölcsöt, kenyeret, sajtot, édességet. Aztán körülnéztünk a bazárban is.
– Anyukád nagyon szerette ezeket a pici boltokat – mesélte apa. – Mindig talált magának valami szépet. Szívesen beszélgetett az árusokkal is.
– Bemegyünk oda? – mutattam egy kis üzletre. Bent a mécsesek fénye furcsa tárgyakon csillant meg. Egy anyó tipegett elénk.
– Jó helyen jártok – mondta. – Ez itt a csodák boltja. Van zenedoboz, visszafelé pergő homokóra, kétélű kés. Ebből a kulacsból sosem fogy ki a limonádé. Ez a nagyító pedig átlát a kőfalon is! Ámulva nézelődtem. Csakhogy minden drága volt, apának pedig alig volt pénze. Végül egy mindent nyitó pálcát vettünk. Igazi varázseszköz! A zárt ajtót kitárja. Ha egy lakathoz érinted, az rögtön a földre pottyan. De sajnos csak háromszor lehet használni, mert mindig egyre rövidebb lesz. Végül elfogy.
– Egyszer még jól jöhet – vélekedett apa. 
Szomorú voltam, hogy nincs több pénzünk.
– Mindent meg szeretnék venni! – sóhajtottam
– Ha mindent megkapnál, semmi sem lenne igazán fontos – mondta az anyó. – Különben is. Akinek nincs varázsholmija, kénytelen az eszét használni! Az anyó kíváncsi volt, merre utazunk tovább.
– Megyünk, amerre fúj a szél – felelt apa. – Ha megtetszik egy sziget, kikötünk.
– Felfedezzük a világot! – tettem hozzá én.
– Legyetek óvatosak! – mondta az anyó. – 
Az utóbbi időben gyakran hallunk tengeri rablókról.
– Nem félünk mi senkitől! – húzta ki magát apa. – De köszönjük a tanácsot. Óvatosak leszünk!
Amikor elköszöntünk, az anyó kezembe nyomott egy zacskó cukrot és egy kis szütyőt.
– Jó utat! – mosolygott.
– Mi van benne? – forgattam a szütyőt.
– Amikor a férjem fiatal volt, egy barlang mélyén hatalmas jáspiskőre bukkant – mesélte az anyó. – Letört belőle két kis darabot. Az egyiket nekem adta, a másik mindig nála volt. A két kő összetartozik, mindig megérzik, merre van a másik. Ha távol voltunk, egymáshoz vezettek minket. De a férjem már nem él, ezért inkább nektek adom a köveket!
Apa meghatódott.
– Nagyon köszönjük!
